Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Fried István: Hatalom és irodalom kölcsönös fogságban (esszé)
Fried István előkelőségek olykor függönnyel határolódtak el a „közönségtől”, s fogyasztották el vacsorájukat, miközben énekesek tették dolgukat. Az előkelők megjelentek és nem jelentek meg, ott voltak és nem voltak ott, a megjelenés helye csak annyira lett fontos, amennyire az ő megjelenésük hitelesítette, és ezzel a művész(et)nek értésére adták, ki és mi „számít” ebben a világban. Ugyanakkor igény mutatkozott a befutott művész alkotta festményre, meghatározott alkalmakkor az alkalmi versre és színjátékra, a zenére, a társas összejöveteleken esetleg az előadóművész(ek)re, az előadóművészettel maguk is megpróbálkoztak; mindennek karikatúrája a XIX. századi, vidéki, kis- és középnemesi orosz szalon, amelyben felhangzik a divatos európai művészet idáig érő és némileg pervertált „üzenete”. Hogy aztán a XX. század totalitárius diktatúrái fölerősítsék mindazt, amit a korábbi évszázadok egészen más gondolkodástörténeti szituációkban előlegeztek: a reprezentáció fontosságának fölismerése mellett a XIX. század ideologikus megfogalmazásaiban még egy másik „narratívához” kényszerítve a manipuláció „akarása” legyen az a tényező, amely Hatalom és művészet viszonyát leplezetlenül törekszik meghatározni. Ehhez azonban egy olyan megfontolás is szükségeltetik, amely nem a Hatalom, hanem a művész(et) részéről indul el, kap alakot, s lesz a tévelygés, tévesztés, csalás és megcsalatás eszköze. Többen töprengtek el már azon (a tényen), miként lehetséges az, hogy jeles gondolkodók, a világkultúrában egyébként eligazodó költők, magas képzettségű művészek nem egyszerűen beilleszkedtek a totális diktatúrák mechanizmusába, hanem előkészítőkként, majd ideológiai társutasként, esetleg hivatalt vállaló „alkalmazottéként ott látjuk őket, ahol valójában működtetik a diktatúrát, s vagy fölismerik csapdahelyzetüket, vagy úgy tesznek, mint akik nem ismerik, későn ismerik föl, utólagosan becsapottságukat emlegetik, valójában akkor döbbenve rá, hogy a Hatalom a szellemi tekintély támogatására számított csupán, eszközként bánt velük, amikor személyes-művészi egzisztenciájuk kerül(t) veszélybe. Hogyan lehetséges az, hogy akár a náci, akár a bolsevik, akár a nyilas, akár a francia kollabo- ráns rezsim történetében tallózunk, több olyan, a nemzeti, sőt nemegyszer az európai kultúrában fontos szerepet játszó személyiség aktív közreműködését regisztrálhatjuk, akik az „ordas” eszmék formába öntődéséért, terjesztéséért, ha úgy tetszik, „tömeg”-hatásáért felelősek; az „írástudók árulása” nem eléggé pontos kifejezése annak, ami az „írástudók”-kal történt, hiszen nem megtévesztettekről, hanem tudatos vállalókról volt/van szó, akiknek pályájából lehetett következtetni az 1930-as esztendőkben fordulatokra, de akiknek pályája alakulhatott volna úgy is, hogy korán, eleve szembefordulnak a totális diktatúrának valójában művészetellenes, meg- rögzített-totális ideológikumával. Az olasz futurista Marinetti kiáltványaiban ugyan fölvetődik a szociális kérdés megoldatlansága, s így lehetőség a társadalmi igazságtalanságok orvoslását sürgető attitűd megalkotására, de az erőszakvallás, a némileg felelőtlen nacionalista frazeológia (ma látható igazán) Mussolini fasizmusa felé mutat, illetőleg, Mussolini fasizmusa ráépülhet Marinetti ideológiájára, hogy
