Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Olasz Sándor: Meditációk utazás közbe (vendégkritika)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE kapitulációként, örökös ismétlődésként és körforgásként tűnik föl („a ma se lesz különb” - a tegnap sem volt más, a holnap sem lesz könnyebb). Önellentmondás volna mindez? Semmiképpen, mivel az összetett világlátás feltétele éppen a dolgok rétegzettségének fölismerése. Bárdos László szerint Jókai Anna ebben a regényben került legközelebb a posztmodernhez.4 Irónia, relatívizálás, variációk egymás mellé helyezése, centrum nélküli személyiségek - ezek valóban jellemzőek a posztmodernre. Még a nyelv- használat, a különféle beszédmódok, regiszterek keverése is emlékeztet a modernség utáni próza megformáltságára. Ebben a regényben az emelkedett, metaforikus megszólalás könnyedén vált át a hivatali nyelv paródiájába vagy éppen a mindennapi nyelv legdurvább szavainak, kifejezéseinek használatába. A villamosutas és a levélíró azonban - ellentmondásaikkal, hulló életükkel együtt - mégiscsak személyiségek. Akármilyen hiányról, tépettségről beszélnek, teljes személyiség hadakozik az azt felőrlő, porlasztó világgal. A modemitás utáni irodalom azt sugallja, hogy minden és mindennek az ellenkezője elmondható, az önmagukban is töredezett, ellentmondásos életek kicserélhetők, a személyiségnek nincs folytonossága, a világ középpont nélkül maradt. Az együttlét szerzőjétől idegen ez a szemlélet. A levélíró emleget egy őrült újságárust, aki alkotók nevét, művek címét keveri össze. Kamilla kommentárja így hangzik: „minden behelyettesíthető, elidegeníthető. Minden elkölcsönözhető, minden tömény hígítható. Olyan a terjesztett szöveg, mint az utcára kitett leányka: a templomba indítottuk, de útközben kedvét töltheti rajta akárki csavargó... (...) azért ezek az írófélék abban hisznek, hogy a világba bocsátott ártatlan mű nem kurvul el.” Kamillának tehát - noha nem hivatásos író - nagyon határozott elképzelései vannak életről és művészetről. Vitája az erkölcsi és mindenféle forradalmat tagadó címzettel a „Szórakozásaim” című fejezetben olvasható. „Te rájöttél, s engem is erről akarsz fölvilágosítani: kerek égen-földön nincs semmi »magasabb«, ami a szüntelen jellemnyirbálást vagy a szüntelen közcselekvés kényelmetlenségeit megérné. A legfőbb intelligencia és a legnagyobb erő: a nihillel szembenézni. Minden melankólia és csalódás oka - hevesen bizonygatod - a heroikus célképzet; a makacs hit, ebben-abban... Csak bele kell nyugodni, hogy a körülöttünk és velünk forgó mechanizmus semmi másért nincs, mint önmaga kedvéért; csak rá kell ébredni, hogy minden feltételezett »örök« egyszerű humbug: a végleges megszűnés tényétől visszahőkölő tudat gyávasága - s rögvest szabadabb a lélegzet, a pillanat rögvest élvezetesebb. A szellemi kölöncöt lehagyva a törekvések jelenközpontúak. Jogos igény, hogy ami gyorsan múlik és soha nem tér vissza, abból annyi gyönyört sajtoljunk ki, amennyit csak lehet. S ha mindezt úgy tehetjük, hogy örömeink érdekében embertársainkat sem kell bántanunk - az már külön szerencse, mert a kényes - s úgy látszik, kiirthatatlan - erkölcsi normák sem háborítanak. Vagyis - írod, Barátocskám - szó se legyen holmi szenvelgő és fennkölt életeszmékkel fertőzött életmodorról...! Ne hagyjam, hogy a bús Megváltó és hasonszőrű utódai beugrassanak! A lét alighanem arra való, hogy a legszükségesebbre szorított fá
