Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Olasz Sándor: Meditációk utazás közbe (vendégkritika)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE radozások után elszórakozzuk az időt, élvezkedvén ki-ki kedvére.” A kellemesség és könnyű közérzet szíves tanácsára Kamilla a Játszani is engedd” József Attila-i axiómáját hozza föl, csak éppen - megint és sokadszor - a fonákjáról: „Figyelmeztetsz: még az óriás boldogtalan József Attila is azt mondta, fél az olyan embertől, aki nem tud játszani... Én pedig azt mondom - sőt konokul ismétlem! aki végigjátszotta az egész, másra kapott időt, az az ember még félelmetesebb.” Ladár „valahogy másként” képzeli el az életet, „fényhordozó” szeretne lenni (újabb adalék az Ulysses-párhuzamhoz), de sok más Jókai Anna-hőshöz hasonlóan képtelen önmagát kiteljesíteni. „A gáncsok, a megaláztatás, a mellőzöttség, az értetlenség. A férfi elviseli. Csak azt nem viseli el, ha mint a feszített íj, évekig remeg fölhúzva, de még a céltáblát se tették elé.” Másfelől a személyiség tartalékainak elégtelensége miatt úgy érzi, dilettáns, „semmiben sem lehet Schweitzer”, s az utóbbi hasonlatnál maradva ez már nemcsak azt jelenti, hogy nincs lepratelep. Ezt az ellentmondásos személyiséget és sokféle gyökerű válságot pontosan jellemzi Imre László: „A világot hibáztatja Ladár, közben viszont maga is tele van képzelgéssel, affektációval: fantáziájában leprások ápolásának vágya füti, valójában a hozzá közel esőkkel sem mutat mindig kellő türelmet, »irgalmat«. Számára az önzetlen segítőkészséget képviselő Argil jelenti a példát, de az ő különc vonásait sem hallgatja el. (Az a körülmény, hogy éppen Argil temetésére megy, különös, csüggedt hanghordozásúvá teszi a történetet.) Ladár, ily módon, nem fogadja el a számára adott világot, részben azért, mert ez a világ valóban nehezen fogadható el, részben mert az ő igényei is túlfeszítettek, kamaszosak és egocentrikusak némely esetben. (Az embert mint morális lényt meghatározó elemi, érzelmi és erkölcsi kötődések, a családhoz, munkához, tágabb közösséghez fűződő szálak bizonyulnak csökevényesnek, vagy legalábbis az Argil iránti barátság nyilatkozik meg ezek közül igazán markánsan - bár ez indokolható a belső monológ idő- és térbeli mozzanataival.)”5 Kisember, mint ama dublini Ulysses, csak éppen nem a nagyváros útvesztőiben barangol, hanem egy pesti villamoson - igazi kalandok nélkül, a temető felé tartva. Senki, mint ama furfangos görög (neve is az outis-ból, azaz senkiből származik), akiben mégis ott az isteni szikra. „Hogy megint az odüsszeuszi titokhoz érkezünk: isteniségünk nem senkiségünk figyelmen kívül hagyása, hanem megőrző megtagadása, nem elutasítása, hanem megszentelése. Ladár személyiségének ábrázolása erre az axiómára épül.”6 Jókai Anna választhatta volna az egyetlen tudatra, alakra, történetre koncentrált elbeszélés módszerét. Ehelyett sok figura, sokféle mentalitás és történet metszéspontjára helyezi a hőst. „Párhuzamos életrajzokat” futtat egymás mellett, minthogy a könyv alapkérdése, a spirituális, szakrális, testi és intellektuális értelemben fölfogható „együttlét” csak így, több alak egymáshoz való viszonyában ragadható meg. A két regény vagy regényfél kapcsolódása is így érthető meg. Tematikai hasonlóságok helyett hangulati és gondolati párhuzamok sokasága jelenik meg Jókai Anna „tömegszínpadán”. „Mindkét monológ - írta Imre László - egy
