Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Pomogáts Béla: Irodalom a rendszerváltásban -rendszerváltás az irodalomban (esszé)
Pomogáts Béla ra áldozatkészsége révén tartották fenn magukat. Különben a történelemben nem ismeretlen paradox helyzet jött létre: a kommunista diktatúra egyfelől erős cenzu- rális hatalmat gyakorolt, és ideológiai, illetve politikai korlátok közé terelte a szellemi életet, másfelől gondoskodott ennek a szellemi életnek az intézményeiről. A rendszerváltás után az irodalom és általában a kultúra megszabadult minden cen- zurális ellenőrzéstől és kényszertől, ugyanakkor elveszítette különleges státusát. AZ IRODALOM SZEREPVESZTÉSE Minden közép- és kelet-európai (posztszocialista) országban tapasztalni lehetett, hogy éppen az alkotás, a nyilvánosság szabadságának beköszöntése járt e- gyütt az irodalom létezési formáinak anyagi ellehetetlenülésével: az írói megélhetés, a folyóiratszerkesztés, a könyvkiadás, illetve az irodalmi élet társas és intézményes formáinak fenntartása ugyanis súlyos anyagi válságba került, és noha egyre- másra jönnek létre új folyóiratok és könyvkiadók, ezek fenntartása, folyamatos munkája rendkívül nehéz volt, és alkalmanként reménytelennek tetsző küzdelmeket követelt. A cenzúra megszüntetése, az írói szabadság helyreállítása egyfelől, és az irodalom intézményrendszerének válsága másfelől - nos, ez is hozzájárult az írótársadalom, az irodalmi élet belső bizonytalanságához és zavaraihoz. Az állami mecenatúra a rendszerváltás óta minden közép-európai országban töredékesen működik, maga a társadalom, a civil szféra, a hazai polgárosodás viszont még nincs felkészülve arra, hogy az irodalom és az írók támogatója legyen. Igaz, talán soha annyi irodalmi folyóirat nem jelent meg Magyarországon és a többi közép-európai országban, mint a rendszerváltás után, de ezek, kevés kivétellel, szinte mindig a lét és a nemlét határán imbolyogtak, és a mecenatúra jóindulatára szorultak. (így történik ez különben a jelenben is.) Ez a jóindulat természetesen szelektív módon működött, és nem mindig a tévedhetetlen esztétikai vagy művelődéspolitikai ítélőerő birtokában döntött a támogatások elosztásáról. Ugyanez vonatkozott a könyvkiadókra: igen sok és igen sok jó könyv került az olvasók elé, a könyvkiadók, közvetve az írók, ugyanakkor ki voltak szolgáltatva a különféle kuratóriumok jó- vagy rosszindulatának, és mind kevesebb gazdasági szervezet, például pénzintézet vállalt szerepet a könyvkiadás támogatásában. Mindezek következtében egy olyan helyzet állt elő, amelyben az egyik oldalon: a társadalom, illetve az új gazdasági és politikai elit oldalán növekvőben volt a kultúrával szemben táplált közöny vagy éppen ellenséges érzület, és a kulturális értékek támogatása legfeljebb a pártretorikák részévé vált, össztársadalmi szinten egy új analfabétizmus kapott teret, a másik oldalon: az irodalom, a kultúra oldalán pedig növekedett az elégedetlenség és a zavar, az alkotó személyiséget identitás- válságok terhelték meg, és a kultúra munkásai általánosságban feleslegeseknek, megalázottaknak és szegénységbe taszítottaknak érezték magukat. Ez a helyzet különben a mögöttünk lévő másfél évtizedben alig változott. Ezen a ponton hadd utaljak a magyar irodalom klasszikus nemzeti drámájá
