Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Pomogáts Béla: Irodalom a rendszerváltásban -rendszerváltás az irodalomban (esszé)
Irodalom a rendszerváltásban - rendszerváltás az irodalomban Az azóta eltelt évtized felforgatta és összekuszálta az irodalom életét. A fellépő demokratikus pártok - vagy legalábbis a két nagy politikai pólus - az irodalom világában is szövetségeseket (vagy éppen lekötelezett klienseket) kívánt szerezni, és mindkét nagy politikai erőnek kialakult a maga írói tábora (miközben az írók jó része mind erősebb ellenérzéssel szemléli a politikai erőközpontok mérkőzését és általában a politikusok tevékenységét). Mindez számtalan köznapi konfliktusra vezetett, ezenkívül megbontotta az írói szolidaritás korábban jól működő rendszerét, illetve a Magyar írószövetség mellett vagy éppen azzal szemben számos új írószervezetet is létrehozott (írószakszervezet, Magyar írók Egyesülete, Független Magyar írószövetség, Szépírók Társasága, Fiatal írók Szövetsége, stb.) Ezeknek az újonnan fellépett írószervezeteknek a befolyásolására nemegyszer közvetlenül törekedtek a politikai pártok, és miután az irodalmi élet a mecenatúra vagy az irodalmi díjak megítélése terén általában ki volt szolgáltatva a politikának (vagy éppen az uralkodó hatalomnak), a magyar irodalom belső szolidaritása igen sokat sérült a rendszerváltást követő évtizedben. A magyar társadalomban tapasztalható politikai elfogultságok és konfliktusok igen hamar feltűntek az irodalom világában is. A magyar társadalom szinte nyomban a rendszerváltás után igen erősen, hogy ne mondjam: végzetesen megosztottá vált: a politikai erők már akkor ellenségként állottak szemben egymással, de erős megosztottság volt tapasztalható a rendszer- változás nyertesei és vesztesei, az értelmiség és kétkezi dolgozók, sőt az ország nyugati és keleti részei között is. Ezeket a megosztottságokat mindenképpen veszélyessé tette, hogy nem voltak igazán integrációs társadalmi tényezők: olyan intézmények, amelyek megfelelő felkészültség, szellemiség és tekintély birtokában csökkenthették volna a kialakult vagy éppen szántszándékkal gerjesztett feszültségeket. Az országgyűlés respektusa mára alaposan megfogyatkozott, az új politikai elit széles körökben ellenérzést kelt, a politikai pártoknak igen gyorsan sikerült elveszíteniük azt a nimbuszt, amelyet 1989-ben még az ellenzékiség, 1990-ben pedig, a választások idején, a legitimitás, azaz a szavazópolgárok bizalma kölcsönzött nekik. Sajnos, az egyházak sem tudtak úgy megújulni, hogy megfellebbezhetetlen tekintélyük birtokában mérsékelhetnék a társadalmi feszültségeket. Ilyen módon csak mélyülnek a társadalmi, ideológiai és politikai szakadékok, és időnként az egész országon végigráng a gyűlölet. Mindez új társadalmi és nemzeti frusztrációk indítéka lehetett. Integrációs tényezőkre lett volna szükség tehát. Márpedig mi más lehetett volna ilyen integrációs tényező, mint a magyar irodalom és ennek intézményrendszere? Ennek az intézményrendszernek a működése mindazonáltal igen nagy veszélybe került a rendszerváltás után. A magyar irodalom, mint szellemi intézmény, mint a nemzeti élet és folytonosság elsőrendű szellemi intézménye visszanyerte régóta nélkülözött teljes autonómiáját, visszanyerte az alkotás szabadságát, de lényegében elveszítette az írói lét, az alkotómunka biztonságát. A közép-európai régió kultúrái és természetesen a magyar irodalom is korábban az állami mecenatú
