Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Pomogáts Béla: Irodalom a rendszerváltásban -rendszerváltás az irodalomban (esszé)
Irodalom a rendszerváltásban - rendszerváltás az irodalomban mint „kváziországgyűlés” működött, minthogy egyedül az írószövetség fórumai adtak lehetőséget az ellenzéki vélemények megszólaltatására. Mindez ma már a nemzet és az irodalom történetéhez tartozik. KÖZÉLET VAGY ALKOTÓMUNKA A magyar irodalmi élet a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején hangos vitáktól volt terhes: először még az irodalom autonómiájának (szabadságának) jegyében és az ország, a közélet, a politikai hatalom demokratikus átalakításának jegyében az akkor már elbizonytalanodott diktatórikus hatalommal szemben, később az 1988-1989 körül fellépő ideológiai és politikai konfliktusok nyomán, amelyek igen hamar átszivárogtak az irodalom életébe is. Akkor: a rendszerváltás lázas közegében volt ezeknek a polémiáknak - túl a politikai pártküzdelmeken - az irodalom és az írói identitás lényeges kérdéseit érintő jelentősége is. Az irodalom autonómiájának helyreállítása ugyanis erőteljesen vetette fel azt a hagyományos kérdést vagy dilemmát, hogy tudniillik az irodalomnak az adott korszak körülményei között a politikai vagy csupán a művészeti szférában kell-e elhelyezkednie, egyáltalán, van-e és kell-e „átjárás” a két szféra között. Más szóval, az íróknak a politikában, publicisztikában is, vagy csupán a szépirodalmi alkotómunkában kell-e feladatokat, küldetést vállalniok. A kérdésfeltevés, szeretném hangsúlyozni, nem volt új, tekintettel arra, hogy irodalmunk, a többi közép- és kelet-európai irodalomhoz hasonlóan, szinte mindig arra kényszerült, hogy a nemzet sorskérdéseiben állást foglaljon, éspedig nemcsak művészetként: erkölcsi és esztétikai értékek létrehozása által, hanem közvetlenül a politika színpadán. így történt ez az 1956-os forradalomhoz vezető hónapokban vagy a hetvenes és nyolcvanas években, midőn a magyar irodalom a nemzet elemi érdekeit sértő hatalommal szemben volt kénytelen felemelni óvó szavát, és megszervezni a szellemi ellenállás rendszerét. A közéleti és politikai szerepvállalással egyidejűleg megfogalmazódott o- lyan igény is, amelynek értelmében az írónak nem a néptribun vagy a barikádharcos szerepét kell vállalnia, hanem az alkotás belső körében kell dolgoznia, érvényes erkölcsi és esztétikai értékeket kell létrehoznia. Minthogy ezek az értékek minden politikai kiállásnál és szerepvállalásnál eredményesebben szolgálják a nemzet mentális épségének és szellemi önazonosságának védelmét. Lényegében ezt a nézetet képviselte a Nyugat még tevékenykedő „harmadik nemzedéke”, az Újhold című korábbi folyóirat köre és számos, a fiatalabb nemzedékhez tartozó író is, mondjuk Esterházy Pétertől Tandori Dezsőig. Nem szeretném különösebben kiélezni az úgynevezett „politizáló” és az úgynevezett „értékteremtő” irodalom polémiáját, illetve ellentétét, ez az ellentét ugyanis véleményem szerint igazából nem is létezik. Csak megállapítanám, hogy ezek a polémiák nagymértékben hatották át a nyolcvanas évek végének, a kilencvenes é- vek elejének irodalmi életét, például az írószövetség körül zajló eszmecserék és a kíi-
