Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - TALLÓZÓ - Takács Péter: Deák Ferenc magyarsága
TALLÓZÓ torta az uralkodóval való megegyezés reményét, de a Habsburg-ház rövidlátó makacssága ezúttal még kudarcba fullasztotta az 1861-es magyar országgyűlést. Csak Bismarck szembefordulása Ferenc Józseffel hozta meg az uralkodó kiegyezési hajlamát. 1865-1867 között Deák politikai pályája a csúcsponton van. Alkotását, a kiegyezést Európa-szerte dicsérték. Csak Kossuth öltötte magára Kasszandra jósköpönyegét, és átkozta el a „deáki tettet”. A jóslás súlyossága máig kísért. A tett nagysága pedig máig betakarja Deák Ferenc társadalompolitikai küzdelmeit. A jogászok többnyire elismerőleg méltatják a polgári és büntetőkódex tervezésekor megmutatkozó demokratizmusát, de a történészek derékhada máig fanyalogva szól róla. Az európai integráció kapcsán mintha oldódnának a kiegyezés körül burjánzó viták, és a publicisták, politikusok hada kísérli meg kisajátítani történelmi érdemeit. Az indulatoktól mentes értékelés azonban máig hiányzik a kiegyezésről éppúgy, mint Deák Ferencről. Az évfordulós megemlékezések elősegítői lehetnek a jobb megértésnek, a higgadtabb értékelésnek, de nem pótolhatják a meg nem született korszerű monográfiákat. Ezúttal meg kell elégednünk annyival, hogy elismerjük: a 19. századi magyarság és a polgári Magyarorság állami kereteinek, a kiegyezésnek a kimunkálása Deák Ferenc műve volt. A nemzetállami dominancia jegyében el lehet vetni ezt az alkotást, az európai integráció jegyében fel lehet magasztalni. Egyetlen dolgot nem tehetünk: meg nem történtté nem nyilváníthatjuk. Szembe lehet vele állítani a 19. század második felében a török fennhatóság alól szabaduló balkáni nemzetállamokat s a dunai konföderáció torzult elvei alapján az első világháborút követően megszülető délszláv királyságot s annak máig tartó háborús felbomlását. Ha van a történelemnek értelme, csak egy lehet: egy-egy államalakulat mennyiben segíti elő polgárai szabadságát és boldogulását. Mérje bár a száraz racionalitás, az érzelemgazdag elfogultság, ha a hipotéziseket és utópiákat valós értékükön kezeljük, s az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamainak félszázados történelmét - lényegében ennyi időt ölelt fel a dualista korszak - górcső alá vesz- szük, nem lehet kétséges az ítélet. A Deák által kegyetlen értelmi és érzelmi szorításban, tekintélyelvű támadások sodrában kimunkált államkeret nem volt ideális a Monarchiában élő egyetlen nép számára sem, de minden benne élő etnikum, nép és nemzet, minden honlakos és polgár számára jobb volt, mint ami a felbomlásával megvalósult. A Deák nevéhez fűződő történelmi tettet nem csak a megálmodott utópiákkal, a fennhangon hirdetett jóslásokkal, a következményekkel és a történelmi realitásokkal is lehet mérni. Annál is inkább jogosult ez a mérce, mert az 1848- as törvényhozás társadalompolitikai vívmányait az a közjogi revízió, amit 1867- ben megvalósítottak, nem annullálta, sőt megteremtette a lehetőségét azok alkotmányos továbbfejlesztésének. E téren pedig - említettük már - Deák mércéje az Egyesült Államok jogrendje volt. Nem rajta múlott, nem is az osztrák-magyar kiegyezésen, hogy az utána következő generációk arra hivatott politikusai sok-sok alkalmat elmulasztottak „a haza nagyságának s a nép szorgalmának kifejtésére”
