Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - TALLÓZÓ - Takács Péter: Deák Ferenc magyarsága
TALLÓZÓ használni, és a nemzet életének nagyon sok pillanata „visszahozhatatlanul elmerült az örökkévalóság tengerébe...” Deák Ferenc politikai pályáját tanulmányozva a történész nem kerülheti meg, hogy a politikus mellett az emberről ne szóljon. A múló idő árjában vizsgálva a magyar nemzet és Deák Ferenc végzetesen összefonódott sorsát, a kutató köny- nyű helyzetbe kerül, ha megfogalmazódik a kérdés, hogy a politikus vagy az ember volt-e nagyobb és következetesebb abban a félszázados küzdelemben, amit Deák a magyarországi polgárosodásért folytatott. A magyar és az egyetemes történelemben is csak ritkán talál példát a historikus moralitás és politika olyan mély harmóniájára, amilyet az ő élete példáz. Nem büszkén, de határozottan elhárított magától minden rangot, méltóságot, kitüntetést, pozíciót és anyagi előnyt. Már-már legendába illik az a gesztus, ahogyan elfogadta Ferenc Józseftől a királyi pár fényképét, de visszaküldte az azt keretező aranyrámát, az uralkodót se sértve, a megvesztegetés mendemondájának is gátat emelve. Ezért-e vagy a nemzet és az uralkodó összebékítését megköszönve, a mélységes küldetéstudattal felruházott Ferenc József odatérdepelt a halott Deák ravatalához. Erzsébet királyné pedig szívből megsiratta, és őszintén meggyászolta. Politikust is, embert is nagyot veszített halálával a nemzet. Olyat, akinek jellemét és nagyságát csak Vörösmarty tudta megragadni: „Ilyen emberre szükség van a világon - mondotta Deák Ferencről nemcsak az országért, hanem azért is, hogy rossz óráinkban meg ne tagadjuk azon állítást, hogy az ember Isten képére alkottatott.” (Korunk)
