Irodalmi Szemle, 2004

2004/6 - Szalay Zoltán: Ártatlanság, Csipp-csöpp (novella)

Csipp-csöpp Fölriadt. Ijedten nézett maga mellé, de nem látta mesés szépségű királyné­ját. Reggel lett, de még maradt tizenhét perce az ébredésig. Kiváló! Még nyugod­tan visszatérhet, hogy felébressze a királynét, akitől szerelmetes búcsút vehet. Ti­zenhét perc alatt még sok minden megtörténhet. Vissza is helyezte fejét az ágyra, s lehunyta szemét, hogy visszautazzon az újonnan elfoglalt országba. Az álom gyorsan megérkezett. A királyné még mindig aludt, férje pedig letette a kardot az egyik kis asztalká­ra, s visszabújt a meleg ágyikóba. Hozzádörgölőzött asszonyához, aki csendesen fel­nyögött, majd kinyitotta kedves szemeit. A király megsimította a nő selymes, szinte anyagtalanul lágy haját, s kezeivel végigjárta testének azon részeit, melyeket kizáró­lag ura ismerhetett. Az asszony rögtön elfelejtette az álmot, s jókedvvel bocsátkozott a játékba, mely még szebbé varázsolta ezt a káprázatos (tavaszi) reggelt. BUCCS! A fény megint arcul csapta Apród urat, aki hiába markolászta a párnáját, nem találta a királynét maga mellett. Egyedül volt a hanggal, amely újra felébresz­tette. Teste és lelke visszakívánkozott a másik országba, de a fürdőszoba felől ér­kező durranások nem engedték át a szigorúan őrzött határon. Amint lehunyta sze­mét, robbant a víz. Felpattant, kirohant a fürdőszobába, nem azért, hogy a vízcsa­pot szerelje meg, hanem hogy vattát keressen; talált is, beletömött két kicsike vat- tacsomócskát a fülébe, fejére tette vánkosát, s megint aludni próbált. A királyné lágy ajka rátapadt a dalia testére, mely óriási volt, vaskos és szép, ő maga pedig, mármint az ország vadonatúj feje, a takaró alatt merült el a nő tes­tének varázsában. De nem tehette ezt hosszú ideig, mert... CRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRRR! Ó, fájdalom! Az óra. Apród úr felébredt. Megmosdott, megborotválkozott, felöltözött, reggelire félig lágy tojást evett, majd pedig, miután gondosan bezárta lakását, kisétált a busz­megállóhoz. Nem volt autója, mert vezetni sem tudott. Minden reggel busszal járt be a munkahelyére. Egy dohos levegőjű irodában dolgozott, elsősorban iratok pe­csételésével foglalkozott, ami azért igényelt különös szakértelmet, illetve fokozott odafigyelést, mert bizonyos iratok esetében ezek a pecsétek nagyon furfangos he­lyekre kellett hogy kerüljenek. Voltak akták (tehát több papírból álló iratgyűjtemé­nyek), melyeknél ez a bizonyos pecsét éppen az első oldal felső részére szükségel­tetett elhelyezni, s kevés ember akadt a hivatalnoktársadalomban, aki annyira töké­letes pontossággal és rendíthetetlen magabiztossággal képes lett volna megállapí­tani ezen pecsétek rendeltetési helyét, mint Apród úr, aki erre a munkára született. Soha még nem követett el hibát. Egyetlengyszer sem. Éppen ezért utálták őt any- nyira irigy kollégái, akik napról napra halmozták hibáikat, amiért aztán oly gyak­ran tehettek szert zsíros kritikára a Mindenható részéről, aki nem volt egy kegyes ember. Apród úr soha nem került összetűzésbe a Mindenhatóval, de ő sem számít­

Next

/
Oldalképek
Tartalom