Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Duba Gyula: „Most kéne menekülni... ” (Zs. Nagy költészete - esszé)
Duba Gyula szetű! Leginkább a görögök humoreszményéhez hasonlít, akik azt állították, hogy a humort az emberben lévő jó nedvek okozzák. A komikum viszont a valóság tulajdonsága és a helyzetekben van, Zsélyi Nagy groteszk látása mélyen átérzett létszemlélet. Ösztönös indítékú, mégis intellektuális érvényű. A vaskos népi humornál finomabb, ám a rafinált és kimódolt komikumnál nemesen egyszerűbb. Semmilyen tekintélyt nem ismer, mégsem tekintélyromboló, derűs mosolyhoz hasonlíthatnánk, mondva, könnyesen meleg! Megmosolyogtat, de nem röhögtet, érezzük mélységét, elgondolkoztat. Bár éle van, mégsem csíp, gunyoros és megbocsátó egyben. A komikum drámai vonását is érzi, de nem a keserű irónia vagy gúnyos szarkazmus felé vesz tőle irányt, hanem az emberi esendőség tudatosítása és elviselése, a derűs bölcsesség nyugalmát keresi. Nem ítélkezik, mert nem akar lázíta- ni, a jelenségek megértésére és a dolgok tudására tanít. Az ész szellemes villózá- sának tűnhet fel, mégis inkább a lélek rezignációját rejti. Talán éppen akkor bánatos leginkább, amikor a leghetykébbnek mutatkozik. így születik mélyértelmű és könyörtelen öniróniája! Amennyiben témáit vizsgáljuk, igazságkereső szenvedélyének és indulatának tárgyait, a század vélt és valós bálványait, a mindennapi élet személyes dolgait, ritkán eredményeit, többnyire kudarcait találjuk. A kort elmarasztalja igaztalan- ságban, kicsinyességben, érzéketlenségben, abszurditásban! Valamiféle hatalmon- kívüliség és kiszolgáltatottság, valami sorsszerű elesettség számonkérő hangján szól, komikus szemlélet és humoros hang mögé rejtve komor szkepszisét. Semmi nem tragikus, mert minden elviselhető, hiszen el kell viselni! Ebből azonban az következik, hogy szinte minden visszatetsző s nem rokonszenves: mintha a sikertelenségek melegágyában folyna az élet! Mélyértelmü létfilozófia: a diadalmas lemondás etikája és esztétikája! Egyedüli értékként „halkan szipog a Mindenségben:/ az öntudatlan szerelem”. A Boldog földrengés című fejezetben teljesedik ki és szív- melegítően tündököl a korábban említett reneszánsz nőbámulat, hódolatnak is neveztük. A költőnek, a Prédikátornak sok örömteli gondja akad vele. Mert ez sem egészen gondtalan ám, bár boldogítván gazdagít, mintha már-már a valóság, az é- let lényege lenne. Hajnalban, érdekes, Zsélyi Nagy költészetében fontos időpont a hajnal, tehát kora reggel, amikor „a költő elmosatlan csészén repül” és „az utolsó öngyilkosjelölt is / betántorog a reménység kapuján”, ekkor Szulamit, „édes emlői kitakarva”, hívogatóan szól: „kezdődhet a boldog földrengés,/ kezdődhet a történelem:/ Megengedem”. Mindent feledtet a szerelem, múlatja a gondot és edzi az akaratot, emberi helyzetet teremt, amikor „idegrendszerem / hozzáidomult / a rémülethez”. A költő a csodálkozástól is óv, ne döbbenjünk meg, amiért letérdel „Közöny-isten előtt”. Hiszen úgy érzi, érezheti, majdnem mindenben sikertelen. Elítélik a Főtárgyaláson, s Huszonkilenc (évesen) mondhatja: „O mennyire gyűlöli verseit,/ a magány kertjének / fájdalmas gyümölcseit.” Bizony hogy nem póz ez! Nem is formális fikció! Hanem a világgal való, a hetvenkedés színeitől is beragyogott, s mégsem diadalmas, ám férfias szembenézés!
