Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Hudák Katalin versei (A magyarok nyilairól, ung-vidék, nem látsz engem, ahogy búcsúztunk, a rózsakert pusztulása)
Hudák Katalin nem látsz engem szemed parázs, vidáman guruló gyöngyszem, amikor nézel rám, ó, mégsem látsz engem fáradt homlokom hozzátapad a holdhoz, ének nyílik a torkomon: keress meg engem sápadt arcaim mögött, nem olyan mély az az erdő, keress meg születő ráncaim között hideg acél, két fénylő kard a szemed, ha majd nézel rám, ha a búcsú okát kérdezed, s valóban - elmegyek, mert néztél rám, de nem láttál engemet ahogy búcsúztunk azt hiszem, május lehetett, az ablakon át friss, meleg szél osont be és szökött végig a folyosón, bejárta az egész iskolát. a nap ragyogott, az arcok fényesek, a nyárfákon sok-sok madárka kiabált, tanító, gyerek lélekben mind messze járt. valóban, május lehetett, mindenki örült, vidáman nevetett és nézett minket, egymástól búcsúzó, keservesen síró két gyereket... a rózsakert pusztulása hangos csatazaj ébreszt, a reggel hideg-fém csókja szomjazó rózsáimat száz kard éle kaszabolja már ne öleld inkább halálra magányom nélküled sokkal könnyebb elbírni szeretni: tiszta igaz magányra vágyom megállsz a mezőn és nem vetsz véget a harcnak, nem küzdesz, nem bánod, hogy katonáim sorra meghalnak, nem szánod lelkem pusztuló rózsakertjét, hideg vagy, nem érsz ennyit jobb, ha elmégy
