Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Hudák Katalin versei (A magyarok nyilairól, ung-vidék, nem látsz engem, ahogy búcsúztunk, a rózsakert pusztulása)
Hudák Katalin versei A magyarok nyilairól üszkös perceinket, aranyba-sárba mártott rongyainkat múzeumok falára kiállítva tálaljuk - védjük, kezet fog velünk az új évezred árnya, szemünkre ékszer a múlt hétszázhetvenhétszer elhallgatott átka magyarságunk fénylő, népünk vezető, világító fáklya lett! egymás nyilaitól Uram ments meg minket! ments meg édes anyanyelvűnk éles villámaitól, amikor összehúzódik az ég felé ívelő szemöldök, és a ráncok elnyúlnak lustán a gyöngyöző, elszánt homlokon, szemekben barbár düh, szívekben az ős-kegyetlen hun üti fel fejét... Uram, mentsd meg a magyar nép szép magyar nevét! Nyilainkat törd össze végre, mert egymás felé fordulva feszítjük az íjat, külső ellenség mit sem sejt rólunk, a humok nyilait rég feledte, de...: itt vannak. Itt maradtak a magyar, dühös szemekben, összeráncolt, sötét homlok ölében testvér testvér ellen... üszkös perceink kettéhasadnak, átszakadnak, és a föld emésztő pora alatt sietve viszik a hírt pogány őseink lelkének: megmaradt a magyar magyarnak hunnak barbár, nyilazó népnek... ung-vidék kanyargó vizeid hátán égő csillagok, föl-fölröppenve az éjbe mind beleragyog, békét, életet, éji fényt... valami holdtól született ungi véleményt, csobbanva elhaló, békés szavakat egy másik világ sikolya kerget szét néhány kószáló madarat, s a pillanatot az erdő mélye nyeli el, hogy szülessen másik, valami érthetőbb, igazi, valami égi - jel
