Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Katartikus emlékfoszlányok (kritika)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Puskin, Rejtő Jenő, Antonio Beccadelli, Somlyó Zoltán, Stephen Leacock, Móricz Zsigmond, Bret Easton Ellis vagy éppen magából a „fiatal” irodalomból Térey János, Orbán János Dénes, Schein Gábor és Grecsó Krisztián szövegei éppilyen viszonyítási pontként kezelhetők, akkor megkérdőjeleződik bármiféle egységes irodalmi horizont lehetségessége, s a széttartás elkülönböződő, egymással párbeszédbe sem lépő, esetleges szövegeire láthatunk. Ez az állapot a kánon és a kanonikus jelentéseinek tágításához járul hozzá. Tóth Krisztina Porhójának versei azáltal, hogy kisebb mértékben merítenek a fiatal irodalom ironikus-parodisztikus, populáris regisztereiből, s a kanonikussá vált újholdas hagyományt posztmodernizálják az emlékezés, a fikció és történelem lezárhatatlanságának, szövegszerűségének, jelen felőli megalkotottságának belátásaival, valójában a fiatal magyar irodalom kánonjainak határait terjesztik ki, s ezáltal a kortárs irodalommal éppúgy egyenrangú párbeszédre képesek, mint a magyar vagy akár a világirodalom kánonjaival. Ráadásul egy lehetséges női irodalmi kánont is megteremt egy olyan hang megszólaltatásával, amely a női érzékenység, illetve a férfi vágyának kitett feltételes női identitás kódjait teszi az emlékezés le- zárhatatlan differenciáló műveleteinek terepévé. Ezáltal a szöveg legalább kettős olvasást nyer: egyszerre és szétválaszthatatlanui olvasható az esztétikai kód generálta magas irodalmi és elitista nézőpontja felől, valamint a nemi identitás antropológiai horizontjának működésére irányított figyelem ébrentartásával. Tóth Krisztina verseinek egyik narrációja: belakható teret találni a nyelv raktárkészletéből. Kényszerű és kétségbeesett késztetésként íródik bele a szövegbe az idegenség, s az elválasztottságban rejtőző vágy felől strukturálódik: az idegen kettős játéka figyelhető meg. A Porhó verseinek idegenje nem más, mint a saját testbe íródó emlékszöveg felidézése. A felidéző emlékezés ténye pedig elképzelhetetlen az eltávolítás, elidegenítés első mozzanatától, hiszen a felidézés vágya a már egyszer birtokolt újra megszerzését tűzi ki célként maga elé. Ennek az egyszer-már-birto- koltnak a megszerzése azonban annak a narrációnak a függvénye, amely feltétele és tárgya is a vágyott visszaútnak. Azaz hiába a test élményei és a lélek vágya: az elveszített én részei már mindig a felidézés nyelvi kompetenciájának pozícióit erősítik. A Porhó legfontosabb szövegei a nyelv raktárkészletében kutatják fel az eredetinek hitt test, idő, tér formáit. Mindehhez az emlékezés szolgálna eszközül, ha már a kutatás elején nem lenne nyilvánvalóvá annak tapasztalata, hogy megrendült hit a keresésben, a nyelv performatív jellege sosem adja vissza a távolba szorult jelent és a testet, sőt: talán nemcsak maga az emlékezés, hanem a felidézni vágyott elveszett jelen és test sem volt soha a felidéző birtokában, hiszen azt is a kételynek kitett nyelv birtokolta már a tapasztalás kezdetén. Mintha egy megállíthatatlan nyelvi inverzió sodrásába kerülne így az emlékező: A múlt felé indul, hogy az emlékek segítségével felidézze az elveszett jelent, de a sodrás egyre közelebb sodorja a felidézés jelen idejéhez. Amikor pedig ezt a sodrást felismerve a jelen lévő test és identitás kö
