Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Katartikus emlékfoszlányok (kritika)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE zelében szeretné tudni magát, hogy létezésének most-ját rögzítse, akkor az áramlat a múltbeli jelen felé sodorja, az emlékezés lehetőségét csillantva meg ravaszul. Tóth Krisztina verseinek lírai énje ebben a nyelvi sodrásban helyeződik folyamatosan el önmagától. Képtelen megállítani a sodrást, hiszen akkor a reflexiók hiányának senki földjére érkezve felfüggesztődik minden, ami költészet, bölcselet és identitás, de arra sem képes, hogy élvezze a bizonyosságtól való megfosztottság játékát. Nem is játéknak fogja fel, hanem kényszerű lehetőségnek, pontosabban a lehetőség egyetlen vállalható kényszerének, a nyelvi önkénynek alávetett értelmes lény kompromisszumának. A versek szerint az ember emlékezőgépezet, amelynek anyagát a nyelv alkotja. A benne folyó nyúlós, nyálkás anyag, a gépezet megállíthatatlanul termelődő végterméke a test. Nevezzük el ezt a testet irodalomnak, és megkapjuk az a- lapszituációt, amely Tóth Krisztina verseihez vezet. Ahogyan Tóth Krisztina szavai nézik a világot, az leginkább a labirintusok szerkezetére hasonlít. A jelen metaforáinak belső jelentéslabirintusai idéznek fel élményeket, amelyek a múlt metaforáival lépnek metaforikus viszonyba. Több hasonló felépítésű, a jelen-múlt relációiból felépülő metametafora jön létre ezen az úton, s ezek a bonyolult metame- taforák megintcsak metaforikus viszonyban kapcsolódnak össze. A jelen metaforái tehát a múlt metaforáit helyettesítik, a múlt metaforái a jelent, miközben ezzel a megállíthatatlanul helyettesítő láncolattal egy másik, hasonló módon kialakuló megállíthatatlanul helyettesítő metaforaláncolat lép ugyanilyen helyettesítő viszonyba. A jelen-múlt relációk helyett tehát helyesebb jelen(l)-múlt(l), jelen(2)-múlt(2), je- len(3)-múlt(3) relációkról beszélni, miközben a reláció(l)-reláció(2) viszony is metaforikus kapcsolatba lép egymással, és térbeli mátrixként építi fel önmaga jelentéslehetőségeit. „Jár ide egy rigó körbeugrál csipeget néha fölnéz. Szeretem ezt a napszakot száradó ruhát kirakni sárga fűre. Bolygó körhinta-fény nyárvégi csönd szívben törökméz. Ahogy lebeg a kerten át az árnyék déjr vu-je.” (27.) A vers születésének, azaz az emlék felidézésének jelen idejét a ,jár ide” a- lak nyújtja meg időben visszafelé. Ez az igealak egyrészt múlt és jelen kölcsönös felcserélhetőségének képzetét involválja, s ezáltal metaforikus viszonyt létesít a felidézni vágyott idők között, másrészt elbizonytalanítja a megszólalás idejét, mintegy kívül helyez a konkrét idővonatkozásokon, hiszen a felidézett cselekmények (az „i- dejárás” egyes eseményei) között hoz létre metaforikus láncolatot, univerzálissá, állapottá alakítva a cselekvést. Jelen és múlt interakciója mellé azonban további jelen és múlt idők sorakoznak. Amíg a rigó cselekvése folyamatos, addig a második sorban egy napszak, a negyedik sorban megjelenő alkony kerül a helyére - konkretizálva és helyettesítve is a sorkezdő igét. Ez a helyettesítés azért helyezi az első sorban kifejtett jelen-múlt relációt a második sor jelen(2) (szeretem)-múlt(2) (napszak, a múltra vonatkozó állítás) relációjának metaforikus láncolatába, hogy a „csipegető,
