Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Mint vagyunk, ha nem vagyunk?! (esszé)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE dagabb esztétikai kísérletezőkedvet hozott. Már nem személyes emlékként tudtak a történelmi kataklizmákról, de emlékét a hagyományok és családi környezetük még őrizték. Aztán az utánuk következők, az „iródiások” és őket követők mintha „kibújtak volna” a történelem, „csapdájából”, bár „génjeikben” alighanem tovább él, hiszen mindennapi tapasztalataik gyakran emlékeztetik rá, emlékét aligha mellőzhetik. Fónod, figyelembe véve a kor sugallatát és az idő kényszerítő erejét, elfogadhatóan négy korszakra osztja irodalmunk fél évszázadát: a/ Az ellentmondások korszaka (1948-1957); b/ Útkeresés - a klasszikus és modern örökség vállalása (1958-1969); c/ „Új érzékenység” - avantgárd és posztmodern kísérletek (1970-1990); d/ Korforduló (irodalmunk 1990 után). A korszakolás mögött érezni a társadalmi mozgást, a történelmi feltételek változását és a kisebbségi kultúra gazdagodását. A korszakok megnevezése átvitt értelmű. Az ellentmondások lét és nemlét kölcsönviszonyát, jog és törvény hiányának és megjelenésének bonyolultságát, az irodalom önmagára döbbenésének i- dejét jelenthetik. Az útkeresés a közéleti felívelés és születő önvizsgálat, a bővülő szabadságérzet korszakát. Az érzékenység az egyetemes tájékozódás és világba tárulkozás ívét, a személyiség felszabadulását, hatvannyolc kiszabadította a palackból a szellemet, a konszolidáció sem képes már visszaszorítani. A korforduló pedig azt jelzi, hogy a társadalom kereke elmozdult, minden ellenkezőjére fordult. A szerző azonban helyesen látja, hogy irodalmunk már jó ideje előkészítette, sőt megtette a maga „fordulatát”, további fejlődésében alig valami, vagy éppen semmi nem változott! De a korszakolás rendje mást is mutat, sajátosan eredeti jelenséget: irodalomtörténetünk egyetlen félszázados jelen idő tükre! Összefolynak korszakai, fokozatosan mindahány egyidejűen jelen van! A kezdet emlékként, folytatása élő a- nyagként s a közelmúlt a jelennel bonyolult jövőként! Rendhagyó, a maga módján rendkívüli irodalomtörténet! A múló idő alig emészt el valamit is, mintha kevés szerepe lenne. Nem öregít s nem borítja feledésbe a tegnapot, s a holnapnak sem kölcsönöz csalóka fényeket. Realista idő! A múlt alakjai pedig visszajárnak, árnyai köröttünk lengenek. Valahogy mindig jelen! Megszoktuk, s bizonyára úgy van rendjén, hogy az irodalomtörténet, akár a nemzet története századokról, akár ezredévekről szól, hihetetlen és romantikus tényeket bányászva ki az idő mélyéről, csodás fénybe vagy a kárhozat sötétségébe borítva a múltat, s befejezésül, mintegy a jelentéktelen pillanat függelékeként a jelenről is szó esik, néhány rövid sor szól kiemelkedő alkotóiról-képviselőiről. A mi történetünkben viszont együtt a kezdet és a „vég”, valamiféle kaotikus bugyorba hányva nyüzsög a tegnap és a holnap, néha szinte már úgy tűnik fel, hogy minden elmúlt s mégis minden jelen van, zűrzavaros egyidejűség. Kassák Lajos Egy ember élete című munkájának címét parafra- zálva mondhatnánk: egy irodalom élete! De hihetetlen módon mégis történelem! Azzá teszi a végtelen sok tapasztalat és rengeteg változás, ami belefér. Nem az idő
