Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Mint vagyunk, ha nem vagyunk?! (esszé)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE hossza, az évek teszik azzá, emberi minőségének a súlya avatja történelemmé, a mi időnk valóban történelmi idő! A történelem valahogy a megléttel van rokoni viszonyban, egzisztenciális jelenség, s nálunk ez, múltunk tanúsága alapján ítélve, kulcskérdés. S eredményei?! Az ellentmondások korától a korfordulóig eltelt évtizedek oly tartalmasak és termékenyek, hogy más helyzetben talán évszázadok kellettek volna mindehhez. Ne becsüljük le a jelenséget, hogy irodalmunk egén láthatóanjelen van a múlt és a jelen! Általa az idő természetének titkaihoz juthatunk közelebb, mely jelenséggel az író mindig is hadakozott! Oly élményünk lehet ez, a- melyet más korok más helyeken, bár a miénktől talán termékenyebbek, mégis nélkülöztek. Amennyiben képesek vagyunk értékelni tanulságait, felismerjük és rögzítjük rendkívüliségét, egészen sajátos gondolatrendszert és közép-európai szellemi minőséget alapozhatunk. Persze, abban az esetben, ha van érzékünk a sajátosság esztétikai értéke iránt, és meggyőződésünk, hogy az emberi sors esélyei és buktatói, a közösségi lét tapasztalatai és az emlékezésként dolgozó múlterők a művészi alkotómunka szilárd alapját képezik. Múltunk jelenidősége a történetíró munkáját inkább nehezíti, mintsem megkönnyítené. Minden jelenlét tényt jelent, tudomásulvételhez ad jogot. Ebben látjuk okát, hogy Fonod a nemzedékek taglalásakor névsorolvasás-szerüen említ mindenkit, és a bolyból részletesebb ismertetéssel emeli ki a jelentősebbeket. A lényegében „élő” irodalom történeti számbavételekor félrevezető lehetne megbontani az összképet, nem a „kicsi, de a miénk” elve alapján kívánatos a teljesség, hanem mert az egész sem sok! Az élő anyagban valamiféle funkciót tölt be minden elem. Az időbeni fejlődés értékrendjét azonban olyan törvénnyé kell tenni, amely minőségi irányba mutat. Nehezebb munka lesz, mint a korszakolás. Mert kritikai éle mellett elvontabb: az esztétikai érték meghatározása és bizonyítása, a fejlődési irányok kijelölése művészetfilozófiái tett! E téren sok a tennivaló. Az irodalmi közírásban, az elméleti és kritikai szövegekben oly sokrétű a zűrzavar, oly tökéletes nyelvezetük fogalmi és kifejezésbeli tisztázatlansága, amilyen csak lehet. A korszakváltás lecsapódása és a nemzedéki valóságszemlélet ellentmondásai félrevezető kényszerhelyzeteket és igazságtalan elfogultságokat teremtettek. Szembeállították például az esztétikai igényt és az etikai értéket, vagy ahogy Fonod némileg másképp fogalmazva látja: „Az a szemlélet, miszerint az irodalom a léttel való párbeszéd lehetősége, tehertétellé vált... veszedelmes, ha az irodalomkritikában és az i- rodalomtörténetben (!) olyan szempontok jutnak kizárólagos helyzetbe, amelyek túlhangsúlyozzák az irodalom autonómiáját, céltalan kalandozásait, s ugyanakkor bagatellizálják azokat az alkotásokat, amelyek a nemzet sorsa iránt érzett felelősséggel íródtak, és magas művészi színvonalat képviselnek.” Pontos, irodalmunkra szabott észrevétel! Helyzetünk alapvonását tükrözi: kötöttségeink és vágyaink ellentmondásait, valóságérzetünk realizmusát és képzeletünk szárnyalásának diszharmóniáját, felelősségtudatunk és játékkedvünk, földközelségünk és kísérletező
