Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - Százdi Sztakó Zsolt: Megtérés (regényrészlet)
Százdi Sztakó Zsolt kezét, hogy védekezzen a rontás ellen. Lehetséges, hogy mindez csupán káprázat volt, amit egy ez ideig ismeretlen, mindennél kábítóbb hatású por idézett elő, amit a borába kevertek? Volt azonban még valami, ami még jobban nyugtalanította. Az álmai. Tisztán emlékezett rá, hogy az elmúlt napokban többször álmodott már ezzel az arccal. A vonások lehettek mások, de a tekintet ugyanaz, és akkor is, mint most is, hihetetlen béke, nyugalom és bizonyosság árasztotta el a szívét. Igen, megnyugvás, hogy nem kell aggódnia a jövő miatt, mert az ő sorsát már egy minden földi hatalomnál nagyobb hatalom irányítja, és nem történhet semmi baja, mert minden veszedelemből kimenekíti, hiszen célja van vele. Nem is érti ezeket az embereket, a- kik összevissza kiabálnak, és rémülten tapogatják, hogy ép-e valamennyi csontja. Persze, hisz ők nem tudják, hogy rá még feladat vár, és ezért beszélnek csodáról. Mert mi is az ember feladata ezen a földön? Ismerjük mi magunkat, és tudjuk, hogy mi végből vagyunk e földön, milyen hivatás vár ránk? Ki az, aki meg tudja mondani, hogy mi a feladatunk ezen a világon? Még a legbölcsebb rabbi se. Akkor hát ki? Az ember vegye saját kezébe sorsának az irányítását vagy hagyatkozzon egy felsőbb hatalomra, hogy ő mutassa meg életének a valódi célját?... A forradalom még szinte öntudatlan gyerekként zúgott át a feje fölött, úgyhogy alig fogott fel valamit egy nép heroikus küzdelméből, amit a szabadságért vívott. Mert ez a nép arra volt ítélve, hogy folyton heroikus küzdelmet vívjon a szabadságáért, és folyton elbukjon. Nem adatott meg neki, ami más, boldogabb és nagyobb nemzeteknek, hogy dicső és szép eszmékkel gyarapítsa az emberiséget, e- zért hát csak a vérét hullajthatta érte. Találóan hasonlította egyik legnagyobb költője egyik versében saját nemzetét a Megfeszítetthez. Ő a két hétből nem is emlékezett másra, csak arra, hogy két hétig nem kellett iskolába járnia. Igaz, ki sem engedték a lakásból, és az anyja már akkor is ideges volt, ha az ablakhoz közeledett. A két hét alatt összesen háromszor voltak lent a légópincében, amikor a közelben harcok voltak. Az egyik éjszaka arra ébredt, hogy a konyhában ég a villany, és fojtott beszélgetés szűrődik ki. Mikor az ajtóhoz lopakodott és kikukucskált, csodálkozva látta, hogy az apja nővére van ott a férjével, akik ott laktak a szomszéd utcában, és minden vasárnap átjártak ebédre, vagy pedig ők mentek hozzájuk. Csodálkozott, hogy miért ilyen szokatlan órán jöttek látogatóba, és csodálkozása még nőtt, amikor felfedezte vele egykorú unokatestvérét, aki félig aludt, és apjának kellett a kezét fognia, hogy el ne dőljön... Ekkor azonban felsírt az öccse, és neki vissza kellett bújnia az ágyába, mert bejött az anyja, és kivitte az öccsét a szobából. Mintha mély kábulatból ébredt volna, amely rabságában tartotta hosszú-hosz- szú évekig. Körülnézett, és elborzadt azon, amit látott. Látta saját magát, mintha tükörben vizsgálná reggel az arcát, és a másnaposság visszataszító jeleit fedezné fel rajta, amit még magának se mer bevallani, hogy az este a sárga földig leitta magát, a házigazda feleségének az ölébe hányt, és reggel iszonyú fejfájással ébredt, amit
