Irodalmi Szemle, 2004

2004/5 - Fónod Zoltán: Mi tette Európát Európává? (esszé)

Mi tette Európát Európává? Az újkor, melyet ma már (nem 1492-től, Amerika felfedezésétől, hanem) 1640- től, az angol forradalom kezdetétől számítunk, fokozatosan átlépte mind a pápák i- rányította Respublica Christina, mind a császárok vezette Szent Római Birodalom szándékait és határait. A reneszánsz, az újjászületés gondolata, a kereső, kutató ember nemcsak az antikvitást vagy Amerikát fedezte fel, hanem - a tudomány és a művészetek rohamos fejlődésével, a 14-16. század folyamán - ez a szellem re­formálta, majd tagadta meg a középkori egyház tanait s szabadította fel magát a tár­sadalmat is. Ez nemcsak az önálló nemzetállamok kialakulásának kedvezett, ha­nem a reformáció révén (16. század) az egyház oszthatatlan hatalmát, egyetemes­ségét is megkérdőjelezte. A 16. század folyamán, a török-iszlám hatalom vesze­delmes térhódításai miatt az önvédelem gondolata Európa-szerte előtérbe hozta ugyan az egységes fellépés igényét, az új államrendszer kialakulást azonban nem akadályozhatta meg. Végeredményben a reformáció sikere is azon múlott, hogy egyes világi hatalmak az egyházalapítók mellé álltak. Egyike azoknak, akik a változások tényét a történelembe kódolták, Machiavelli olasz író, történetfilozófus és államférfi volt (1469-1527), aki a középkori teologi- kus felfogással szemben a történelem hatóerőit az emberi természet megnyilvánu­lásaiban látta. Megítélése szerint az isteni gondviselésnek semmi szerepe nincs az állam jólétében vagy hanyatlásában. A politikai cselekvés szempontjából a miliőt, a környzetet tartotta meghatározónak. A politika mint szükségszerűség jelenik meg nála, mely se nem erkölcsös, se nem erkölcstelen, mert kívül áll minden erkölcsi törvényen s egyedül a szükségszerűség parancsainak engedelmeskedik. Meg­győződése szerint a szabad akarat és a determináltság, az emberi erő (a „virtu”’) és a szerencse (a „fortuna”) a történelmi események alapja. „Európa nem más, mint egy hatalmas, több kisebb népből álló nemzet” - írta egyik tanulmányában Montesquieu, a modem államelmélet egyik úttörője 1724 tá­ján. (Nem véletlen, hogy tanulmánya, nyomtatásban, csak több mint 150 év múlva jelenhetett meg.) Meggyőződése, hogy Európában a nagy birodalmak - a császá­rok és a pápák akarata ellenére - nem maradhattak / és maradhatnak fenn sokáig, mert egy nép uralma a többi felett erkölcsi lehetetlenség: azzá teszi az európai em­ber szellemi alkata. Voltaire francia író, költő és filozófus, „Európa legfénylőbb szelleme”, a fran­cia felvilágosodás egyik legnagyobb alakja (1694-1778) nemcsak a katolikus és most már a genfi protestáns egyház fanatizmusa ellen küzdött, hanem a rendi tár­sadalom ellen is, a forradalmi változás lehetőségeit egyengetve. Utolsó éveiben ír­ta: „Minden, amit magam körül látok, egy forradalom magvait csíráztatja, de ami­kor az kitör, én már nem leszek itt, hogy boldog tanúja lehessek. A franciák, ha ké­sőn is, de csak célhoz jutnak. A világosság már úgy elterjedt, hogy az első alka­lommal levegőbe repül minden, s az lesz csak a mulatság.” A francia forradalom idején, a jakobinus köztársaság csúcspontján, 1794 tava­szán Robespierre így fogalmazta meg a jövő új eszméit: „Olyan világrendet aka­

Next

/
Oldalképek
Tartalom