Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Az interaktív líra
KÖNYVRŐL KÖNYVRE szövegesítéséről van szó, hanem a világgal és a szövegek tekintélyével szemben elfoglalt kritikus pozícióról. A szexualitásról szóló beszéd mindig a hatalommal való szembeszegülés próbája. Ha Orbán szövegei kapcsán a szubverzió nyelvéről kívánunk beszélni, úgy semmiképpen sem használhatunk általánosító terminusokat. Az obszcenitás folyton változó képe a szöveg természetére utal ebben a költészetben, az értelmezés lezárhatatlanságának és ellentmondásosságának biztosítékává válik. Nemcsak ez a tapasztalat érhető azonban tetten, hiszen nem egy opuszban az obszcenitás mint létértelmezés az identitás ironikus zálogaként funkcionál: „Habár csupán egy tévedés voltam, véletlen állomás, ahol csak lassít a vonat, habár a keblét fogja más, hiába táncol éjszakán át, tovább varrja a tűsarok szerelmünk végtelen ruháját. Hiába táncol az ágyán, ki pezsgőt tölt, az én vagyok. Ó, én tömöm be eltátott száját!” (Tudom, hogy egy szavamra jönne, I. 100.) Az obszcén nyelv által a szövegbe vésett szadisztikus jelenetek szubverzív ereje és gesztusa a macho identitás megdicsőülése felől értelmeződik. Orbán János Dénes nem egy szövege tágítja sajátos ontológiává a férfi szadisztikus vágyát és a nő gyarmatosított testét. A perverz testiség által megalázott, az erőszak tárgyának kitett, védtelen, a szenvedést örömként megélő női test képét a macho fantázia e- lemeiből rakja össze: „Ki tiltja meg, hogy jövet-menet elmondjam, mi bánt? Nagyon szeretném agyba-főbe gyakni Jolánt. Szeretném, ha velőig szopna, és- hová nem lát be férje, gyermeke - hétköznapjában lenne néha rés, mit berendeznénk, Jolán meg én- egy kétszereplős obszcén kisregény” (Jolán, 1.175.) Ameddig a normalitás világának kódjait forgatja fel, addig az erőszak képeivel űzött játék a test szubverzív energiáinak enged teret. Amikor azonban ez a férfiidentitás a külső - patriarchális - világ rendjének analógiájára képzeli el és rendezi be a női és a férfitestet, és a nagyon is konvencionális maszkulinitás pózait variálja, megszűnik minden szubverzió, s csak a pózként felmutatott erkölcstelenség szokványtoposzait variálja. Ezekben a szövegekben az obszcén nyelv nem mondja fel a nemiség konvencionális kódjait, inkább erősíti a megrögzült erővonalakat, s a konvenionális maszkulin vágyfantiáziák mechanikus ismétlése érhető tetten:
