Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Fried István: Márai Sándor panoptikuma (tanulmány)
Fried István a magyar századforduló nagyjaival, de életét kisvárosokban töltve, az újságírás (előbb a középiskolai tanárság) napi robotjától súlyosbítva ritkán került olyan helyzetbe, amely kedvezett volna az elmélyült alkotásnak.6 Már életében fokozatosan az irodalmi másodvonalba sorolódott; Márai azonban panoptikuma első helyét jelölte ki a költőnek. Turgenyev az orosz irodalom magyar befogadásának egyik főszereplője, akinek lírizáló prózája, kisnemesi-vidéki szalonokat megjelentető regényei, az Apák és fiúk generációs problémája több magyar szerző prózai gondolkodásában érzékelhetők, nem is szólva a kései sejtelmes novellákról, amelyek magyar irodalmi jelenléte szintén számottevő. Nem kevésbé tetszik indokoltnak Thomas Mann szerepeltetése, nemcsak azért, mert Márai személyesen ismerte, sokkal inkább azért, mert az 1930-as esztendők végén a Lőtte Weimarban írónk e- gyik legfontosabb olvasmánya lett, nem utolsósorban a Goethe iránt érzett közös érdeklődés miatt (annál meglepőbb, hogy a későbbi naplókban oly sokat emlegetett és idézett Goethe megjelenítésére ezúttal nem került sor)7. Ibsen és Rilke befogadása irodalmi/irodalomtörténeti pozíciójuk és magyar utóéletük miatt kevéssé problematikus, Rilkétől Márai majdnem élete végéig olvasta a gyermekiíjúi élményét adó kötetet, az Áhítat könyvét. A XX. század első évtizedeinek magyar irodalmában az Anatole France-fordítások azt a „franciás” szellemet közvetítették, a- melyben része volt a sztoikus világnézetnek, a paradoxonokban megnyilatkozó történelemszemléletnek és nem utolsósorban annak az esprit-nek, amelyet a francia i- rodalom több jelentős képviselőjének tulajdonítottak. Ugyanakkor a Magyarországon azóta sem túlzottan népszerű, túlzás nélkül írhatom, keveset hivatkozott Montherlant második helyre beosztása némileg meglepetést kelthet, kiváltképpen az az elismerés, amellyel Márai adózik annak a francia írónak, akinek politikai nézeteitől meglehetősen távol állt, de akinek írásművészetét (később is) becsülte.8 Maugham zárja a seregszemlét: ha a Montherlant-éval vetnők össze a Maugham- portrét, talán még az sem lenne egészen jogtalan, ha az igazi irodalom és az irodalmat imitáló irodalom szembefeszülését konstatálnánk, az amatőr színében feltűnő és a mesterséget tökéletesen birtokló írók értékét nem az első benyomás, a látszat határozhatja meg, hanem az, mennyire élik meg az irodalmat, mi számukra az írás tétje. Mindez azonban csak részlegesen magyarázhatja a két író beiktatását a panoptikumba, hiszen Maughamot leszámítva Márai előadását a beleélés, az azonosulás jellemzi; az ugyanis, hogy metaforisztikusan hoz színre egy írói világot, képekbe menekít egy szerzői személyiséget, mivel másképpen nem tudja megőrizni; egy egzaktabb szólásból nem hallható ki az az egyébként is alig körülírható, legföljebb megközelíthető „köitőiség”, ami irodalommá teszi az egyes szerzők művét. S végül: a festő, Utrillo, akinek vitathatatlanul számottevő helye van a pik- túra történetében, de aki - főleg ekkor még és főleg Magyarországon - korántsem emblematikus alakja sem a francia, sem az európai festészet történetének, és leginkább a magyar művészettörténeti elgondolások nem biztosítanak számára kitüntetett pozíciót.') Márai, aki (mint ezt emigrációs naplóiból megtudhatjuk) szenve
