Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Fried István: Márai Sándor panoptikuma (tanulmány)
darabok egymásra vonatkoztathatósága. Hiszen ezúttal csak írókról (meg egy festőről), irodalomról, írásról van, lehet szó. A rövidprózák „hősei” művészként jelennek meg, legföljebb a folyóirat más írásai jelenthetik a szövegkörnyezetet4, semmiképpen nem (legalábbis első megközelítésben nem) Márai egyéb művei. Egy „monografikus” elemzés, a Márai-életmű felől szemlélve, nyilván ezt a sorozatot is más perspektívában láttathatja, mint amilyenben a Budapesti Szemle olvasója látta, midőn „önmagában” olvasta végig a Panoptikumot, vagy ha visz- szaemlékezett arra, hogy a kötetben miféle más rövidprózába ágyazódott ez a sorozat, amely ott, azaz kötetben nem így alkotott sorozatot; azt a feltevést azonban meg lehet kockáztatni, hogy a Panoptikum „önálló” mű, ebben a formában műfajilag ugyan a Márai kidolgozta kisprózaváltozatot idézi, de írói seregszemléje korántsem ismétlése annak, aminek korábbi közlési helyei révén lehet ismeretes. Már csak azért sem, mivel a rövid íróportrék az Ég és földben más kontextusban találhatók, és főleg más szövegek együttesében.5 Hogy Márai 1942-ben szükségesnek vélte a párhuzamos közlésnek e változatát, azt látszik sugallni, hogy (szerinte?) a már közölteknek új jelentés tulajdonítható. Meg még talán azt is, hogy sem műfaji emlékezetként, sem kulturális felidézésként, hanem az időszerűség egy más alakzataként érdemes önmagában, az előző vagy párhuzamos publikációs helyektől függetlenül olvasni a sorozatot. Feltehetőleg olyképpen, hogy így, ebben az összeállításban az egész több, mint az egyes daraboknak puszta összessége, a magyar, a francia, az amerikai, a német, az angol, a dán, a norvég és az orosz szerző meg a francia festő együttvéve reprezentál valamit, amit korábban - hiszen más szövegek közé volt állítva, más elgondolás alapján sorolódott be a „világ” („ég és föld”) iro- dalmi-írói rendjébe sőt, ez a kronológiával nem törődő, irodalomtörténeti rendszerelvvel szakító, szinte szeszélyes összeállítás éppen azzal hívja föl magára a figyelmet, hogy az olvasó kissé tanácstalanul kísérli meg találgatni Márai válogatási szempontjait. Hiszen akad közöttük olyan szerző, aki a századfordulós modernség sokat idézett, hivatkozott, egy nemzedék világlátását befolyásoló író (mint amilyen a dán Jacobsen), föllelni a „nyugati kánon” központi figuráját (Shakespearet), az 1930-as esztendőkre Magyarországon is ismertté lett amerikai drámaírót (O’ Neillt), a szintén az 1930-as esztendőkben Magyarországon fordított, sőt: átköltözött, „villoniádában” népszerű középkori költőt (Villont). Ám alig értelmezhe- tőbb a magyar irodalmi válogatás: hiszen az még magyarázható, hogy a XIX. századból miért Petőfi Sándor és Arany János kerül a portretizáltak közé, s hozzájuk az a Vajda János csatlakozik, aki ellen éppen a „nemzeti klasszicizmus” kritikusa vívta csatáit, s aki éppen ezért a magyar klasszikus modernség előszövegei alkotójaként kapott elismerést a századfordulós modernég költőinél. Viszont e modernség képviselőjeként Juhász Gyula és Kosztolányi Dezső jut helyhez a Márai-pa- noptikumban; míg Kosztolányihoz személyes elkötelezettség fűzte, az írói barátság egy formája nem kevésbé, és Márai akarva-akaratlanul időnként Kosztolányi prózája folytatójaként szerepelt, Juhász Gyula, a „szegedi költő” ugyan együtt indult
