Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Búcsú Zalabai Zsigmondtól - Koncsol László: Zalabai Zsigmond ravatala fölött
Búcsú Zalabai Zsigmondtól volt ereje arra, hogy néhány évvel ezelőtt megszerezze a Magyar Tudományos Akadémia doktora címet, s megvédje egyetemi habilitációs munkáját. Az egyetemen — másfél évtizeden át — adjunktusként, majd docensként oktatott, irodalomelméletet, stilisztikát és módszertant tanított. Bármennyire is igaz, hogy születésünktől fogva a „halál rokonai”, jegyesei vagyunk, s igaz az is, hogy (Orbán Ottóhoz hasonlóan) másfél évtizede ő is „ostromgyürűben”, a halál ostromgyürűjűben élt, távozása fájdalmas, súlyos veszteség számunkra. Váratlanul és visszavonhatatlanul — viszonylag fiatalon — „szellemi életünk egyik nagy mindenesét” veszítettük el benne — ahogy Koncsol László írta róla. Kálvinista prédikátorok temetési szertartásain gyakran hallhatjuk a kérdést, az apostol szavait: „halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad”? A válasz — az üdvösség és a Megváltó hozta áldozat... De a fullánk mégiscsak a mi szívünkben is sajog, s a „poklot” azok élik meg, akik a gyermeket, a testvért, a férjet, az apát veszítették el személyében. A gyászban egyedüli vigasztalásunk az lehet, hogy élete nem volt hiábavaló, munkássága, amit írt és alkotott — köztünk és velünk marad... Mert az emlékezet ércnél maradandóbban megőrzi azt, ami érték, s ami mérték és kapaszkodó lehet a jövő nemzedékei számára... Fonod Zoltán Zalabai Zsigmond ravatala fölött (2003. december 31.) Barátaim, testvéreim, tisztelt gyászoló gyülekezet! Egy ilyen sok tehetségű férfinak, amilyen a ravatalán nyugvó Zalabai Zsigmond volt, több alakban kellene megszületnie, s az emberélet végső határáig kellene zavartalan jó egészségben, meg nem roppantható lelki-testi erőben munkálkodnia nemzete szellemi emelésén, megvilágításán. Megnézzük derékba tört é- letét, s nem tudjuk eldönteni, miben volt nagyobb ez a drága, érzékeny ember. A tudományban-e? Az egyetemi pedagógiában? Az intézményalapításban? A szerkesztésben? A kritikában? Az esszében? A helytörténetírásban? A választ mindezekre, ha egyáltalán lehetséges egy ilyen értékpiramis, adja meg majd az idő. Mi most sírunk, sírdogálunk, életben maradt barátok, pályatársak, írók, költők, tudósok, pedagógusok, tanítványok, siratjuk őt, aki nem tanít többé, pedig lett volna még vagy tizenöt esztendeje a katedrán, nem műveli többé az irodalomtudományt, pedig kijött volna műhelyéből néhány világító könyv, hasonlóan az előzőkhöz, és biztosan kitalált volna még néhány felvidéki magyar intézményt, amilyen a Bibliotheca Hungarica és a vele szimbiózisba került Fórum Intézet. Siratjuk őt, őt siratjuk, Zsigát, mindnyájunk Zsigáját, s akkor eszünkbe jut, mit mondott a Názáreti a nagy sokaságnak, amely jajongva követte őt a Szent Város vesztőhelyére: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat
