Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Búcsú Zalabai Zsigmondtól - Fonod Zoltán: „Messziről és messzire megy az élet...”
Búcsú Zalabai Zsigmondtól jellegzetes személyiségei kerültek látószögébe, mint Szenczi Molnár Albert munkássága (breviáriumszeríí életrajza, „Szorgos adósa vagyok hazámnak” címmel 1993-ban jelent meg), vagy Baróti Szabó Dávid (Jer, magyar lantom címmel kiadott, 1995) válogatott versei. Ezek sorába tartozik a Verses magyar Bohémia (2001) vagy a Szenczi Molnár Albert emlékezete (2001) is. Páratlan témagazdagsággal összeállított kötetekről van szó. Amolyan „köztes” időszakban jelentek meg tanulmányai, interjúi az Irodalom és ,, iroda-lorrí\ 1997) című kötetben. A látók titka címmel (1998) jelentek meg válogatott írásai, Koszorúk címmel (1998) pedig ötvenedik születésnapjára egy kiadvány, melyben az anyanyelv iránti hűség korparancsát megfogalmazó, meg a magyar nyelv használatával szembeni otromba kirohanások eseteit taglaló válogatott esszéit, publicisztikai írásait találjuk. Kazinczy Ferenccel együtt vallotta: „Nem merni azt, amit merni kell, gyalázat!” Az anyanyelv iránti elkötelezett hűsége ösztönözte A hűség nyelve (1985) címmel kiadott kötet szerkesztésére is, melyben csehszlovákiai magyar írók vallottak az anyanyelvről. Hézagpótló kiadványnak bizonyult a Madách Kiadó által 1980-ban, az ő kezdeményezésére megindított, Új Mindenes Gyűjtemény című társadalomtudományi évkönyv. Ennek első száma az ő szerkesztésében jelent meg. (A kiadvány 10.- és ezzel utolsó - számát 1993-ban jelentették meg.) A „felelő”és a „felelős” író felelősségével állította össze a szlovák nyelvtörvény és a „táblaháború” idején a Mit ér a nyelvünk, ha magyar? című kötetet (1995), melyben a „táblaháború” (helységnevek) és a „névháború” (magyar személynevek anyakönyvezése) szlovákiai magyar sajtódokumentumait sorakoztatta fel. Nemcsak azért, mert a „nyelvében él a nemzet” gondolatát komolyan vette, hanem azért is, mert magyarsága, nemzetisége megalázását nehezen tűrte. Dédelgetett álma volt, hogy a pozsonyi magyar tanszék oktatója legyen. Csalódásként élte meg, hogy a kandidátusi cím megszerzése (1981) után az ígéretek „elszálltak”. 1988 szeptemberében (tanszékvezetőként) segíthettem őt abban, hogy pályáját a pozsonyi magyar tanszéken folytathassa. Csaknem tíz esztendőn keresztül voltunk itt is munkatársak. Becsvágyó, sokoldalú,jól képzett szakember volt íróként, szerkesztőként s egyetemi oktatóként egyaránt. Az ő javaslatára kezdeményezték 1990 novemberében azt a felhívást, mely a szlovákiai magyar központi nemzetiségi könyvtár létrehozását kezdeményezte Somorján. Két évvel később jegyezték be — ugyancsak somorjai székhellyel — a Bibliothecha Hungarica Alapítványt. A tervező és a teremtő ember megtestesítője volt. Az irodalomkritikáiban igényes és következetes. A korszerű irodalom érdekeit védte, a műközpontú irodalom érdekeit képviselte, s az értéket kérte számon kritikáiban. (Evek távlatából erényeire emlékezünk elsősorban, s kevésbé azokra a „tüskékre”, indulatokra, melyek — és ma már ez nyilvánvaló — betegségével, magatartási tünetekkel magyarázhatók.) Hihetetlen akaraterejét bizonyítja, hogy betegsége „kényszerszüneteiben” könyveket írt, gyűjteményes köteteket szerkesztett. És az is, megrokkant egészségi állapota, szorongással és félelemmel megélt szellemi leépülése ellenére
