Irodalmi Szemle, 2004

2004/1 - Aich Péter: A mester elmegy (elbeszélés)

Aich Péter nőd kell magadban. Ne felejtsd el a virágot, suttogta Illés mester. Már megöntöz­tem, mondta a fiú, nincs semmi baj. Ide virágot kéne ültetni, mondta egyszer Judit, s az ablak előtti talpalatnyi földre mutatott. Valóban, látta be Illés mester, és egy napon elment a kertészmes­terhez. A kert óriási volt, tele szebbnél szebb virággal a láthatár végéig, mintha március és október egyszerre lenne. Hogyan csinálja, kérdezte a kertészmestert, hogyan csinálja ezt üvegház nélkül? Nem kell, válaszolta titokzatosan a kertész. Virágot a szívedben nevelj, ne üvegbura alatt. A feleségem küldött, mondta Illés mester. Tudom, mosolygott a kertész, de vajon nem látja lelked szirmait? Mit ad­hatnék neked én? Mesterségemet igyekeztem becsülettel végezni, szabódott Illés, csakhogy, tudod, uram, az ember sosem tudhatja. Ne aggódj, felelte a kertész, jó inasom voltál. Köszönöm, ez megnyugtat, ha meg tudnám hálálni, szívesen állok rendelkezésedre. Majd ha szükségem lesz rád, érted küldök, bólintott a kertész. Judit kinyitotta az ajtót, kellemes huzat támadt, elvitte az álmot. Tulajdonképpen nem volt rossz, tűnődött Illés mester. Díjat is kaptam, jutott eszébe, gondos munkáért, vagy miért, egyszer még történelmi cipőkért is, úgy csináltam, mint annak idején csinálták, hohó, ha tudták volna, hogy csak amolyan ujjgyakor­latok ezek! De hova lett a kertész? Mit is mondott? Majd értem küld, ha lesz... mi lesz? Ó, Judit! Őrizd meg a virágot. Te vagy az én büszkeségem, te vagy az én örö­möm, amit tettél, Istennek abban kedve tellett. De nekem is, szólalt meg. Neked mit?, kérdezte Judit. Áldjon meg a Mindenható, suttogta Illés mester, mintha fél­tett volna valakit. Mert az utcán tankok rohangásztak, ripityára lőtték a házat és buj­dosni kellett. Bizonyára nehéz idők voltak, mindig vannak nehéz idők, mihez kezd­jen olyankor az ember, ha gazdátlan cipők hevernek az utcán. Merre van ilyenkor az út. Az ösztöneidben, a szívedben, mondta a papa. Az ágyán ült és a kezét fogta. A papa mondta, szólalt meg Illés mester. Mit mondott a papa, kérdezte fia. Nem is tudom, csak úgy eszembe jutott, mondta tétován. Nem azt mondta neki annak ide­jén, hogy magában bízzon? Meglehet, csak tegnap volt. Mit mondott a papa, unszolták. A virág... Ne félj, nem esik le. Talán mégis... egy kissé arrébb. Látnia kellett, mert a kertésznek szüksége lehet rá. A papa titkot vitt magával, csak az a szögvirág maradt a falon. Az angyalok meghajoltak, az éjszakába repültek, a tá­volban fáklyás menet közeledett. Ha majd eljön a tüzes szekér, Illés mester a he­gyek fölé száll, az ezüst tálcákon túl, az üveghegyen túl, az Operencián is túl, mert ha akar, szállhat, szállhat a láthatár mögé.

Next

/
Oldalképek
Tartalom