Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Török Elemér versei (Anyám, édesanyám, Áldom azt a napot)
Török Elemér versei Anyám, édesanyám Már hetvenhét éve, hogy fiad kerestet, és cipeli árván a földi keresztet. Azt mondtad, fűért mégy az égi mezőre, hogy éhes bocimnak tej legyen belőle. És hogy majd estére, a Göncölszekéren visszajössz mesélni csillagokról nekem. Hiába vártalak, Istenem, hány este! Te nem jöttél soha mesélni egyszer se. Mondd, miért nem jöttél, Anyám, Édesanyám, mert az égi mezőn eltévedtél talán? Bár lelkemben lassan kihunynak a fények: én hetven éven túl is, még várlak Téged. Anyám, Édesanyám, fáj, hogy nekem már csak vissza-visszatérő szép metaforám vagy, ki a hadak útján, fényévekkel messze, égi unokákkal sétálsz beszélgetve. Üzenj: földieknek is valami szépet, mit nekem ígértél: a Csillag-mesédet. Áldom azt a napot Csurkába font hajjal, szinte nesztelenül jöttél a lépcsőkön lefelé egyedül. „Jé, fiúk, kik vagytok, ti honnan jöttetek?...“ S mint kit megigéztek: döbbenten néztelek. Rám villant sugárzón csillogó két szemed, tüze ott örökre szívembe égetett. Hajfonattal, mint rég azóta nem látlak, tüze se fénylik úgy szemed sugarának... Én mégis, míg élek: áldom azt a napot, mikor árva szemem Téged megláthatott.
