Irodalmi Szemle, 2004
2004/3 - Szalay Zoltán: A megigazult vámos
Szalay Zoltán- Krisztus Teste - helyezte óvatosan a lány nyelvére az ostyát a férfi.- Ámen - válaszolta az, leheletnyi mosolyt rejtegetve szája sarkában. A pap észrevette ezt a mosolyt, s óvatosan viszonozta. Egyikük sem figyelt az Oltáriszentségre, pedig miatta kellett volna itt lenniük. Melinda magához vette Őt, de be nem fogadta. A maradék időben is a szemtelen légy zavaró mozgása idegesítette a plébánost. Unott hangon beszélt, mintha nem is Jézus Krisztusról, hanem az emésztési problémáiról szólt volna. A kántor rekedt hangon fejezte be az éneket, következhetett a búcsúzkodás. Alig hitte el, hogy itt a vége. Legszívesebben módosította volna szövegét „A szentmise véget ért” helyett „A szentmise végre véget ért”-re. A hívek, azaz az ősöreg rokkantak, pletykafészek álszentek és szüleik által a templomba zavart vásott kölykök gyülekezete elkarattyolta a választ, s következhetett a záróének. A kántor, egy nyolcvankét éves, vékony, rozoga, törékeny emberke óvatos hangon fogott bele az énekbe, a többiek pedig fülsértőén hamis vágányra terelték a dallamot, s többféleképpen énekelték a minden imakönyvben egyféleképpen megtalálható szöveget is. A pap és mi- nistránsai kivonultak a csöppnyi kis sekrestyébe. Következhetett a hadművelet. A pap átöltözött civilbe, s megbízta egyik ministránsát, hogy míg az utolsó ének folyik, osonjon be a templomba, és szóljon a második padsorban ülő fiatal lánynak, várja meg őt, mert váltani szeretne vele pár szót. A fiú azonnal indult. Közben becső- dültek a mérhetetlenül kicsike sekrestyébe a helyi egyházi élet legjelentősebb alakjai, a legnagyobb szájú álszentek, akik mindannyian utálták egymást, s egymással versenyezve kedveskedtek lelki atyjuknak. Ő próbálta nem gyűlölni ezeket a kibírhatatlan, örökké ármánykodó, messziről büzlő alakokat, de ebbéli igyekezete gyakran emberfeletti erőfeszítést igényelt. Az úgynevezett egyházi tanács néhány percre összejött a levegőtlen sekrestyében, ahova alig fért be a papi ruhatár is, emellett pedig éppen csak egy kicsi szekrénykének jutott hely. Ahogy betódultak az emberek, pillanatok alatt elfogyott a levegő, ezért a plébános még azelőtt igyekezett berekeszteni az ülést, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna. Nem sikerült. Közben a falu „szentjei” egymást túlharsogva próbáltak érvényt szerezni különféle képtelen javaslataiknak a szentmisével kapcsolatban. Hogy minél hamarabb véget érjen a gyűlés, a pap mindet elfogadta. Erre azonban óriási vita támadt, mire a plébános kijelentette, holnap újra összeülnek a délutáni szentmise után, akkor mindent megvitatnak majd, most pedig mindenki szépen menjen haza ebédelni. Tíz perc múlva végre az utolsó vénasszony is távozott. A sekrestyés még a kántornál is idősebb férfi volt, az öreg Kálmi bácsi, akinek senki sem tudta a korát, de már kilencven felé járt. Időtlen idők óta dolgozott már a templomban, minden munkát ő végzett, korához képest kiváló egészségi állapotnak örvendett, bár elméjét már átláthatatlan homály szállta meg. Munkáját kifogástalanul végezte - nem is munka volt ez számára, ez volt az élete. Csendesen serénykedett mindig a templomban, a gyertyákat gyújtogatta, a papot öltöztette, rendet rakott. Tartott a sekrestyében egy üveg bort, s ebből néha-néha megivott egy kortyot, de senki más hozzá nem nyúlhatott. Vörösbor volt, s a plébános sokszor érezte az öregember leheletén, hogy nagyon erős; kétségtelenül házilag készített ital lehetett. Kálmi bácsi soha senkit nem kínált meg belőle, bár soha még senki nem is kért. Komorságától azonban
