Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - MŰHELYTITKOK - Zalaba Zsuzsa: Levelezés Zalán Tiborral
MŰHELYTITKOK kik nem ismernek személyesen, és a verset a privát ember szerkesztett magánvalóságának tekintik, mindig csalódást okozok azzal, hogy találkoznak velem, és egy viszonylag vidám, viszonylag laza, viszonylag röhögcsélő, viszonylag normálisan link alakot ismernek meg bennem, aki viszonylag hétköznapi természetességgel képes kommunikálni velük, semmi egzotikus komorság, patakokban aláömlő whisky, futószalagon defloreált szüzek és sorban álló szomorú arcú elhagyott vagy megcsalt asszonyok, se vér, se könny, se hó, se szél... nem sorolom, talán ennyi e- lég annak az érzékeltetéséhez, hogy már nem tudom élményként kezelni, főleg nem élményhez kötni a versírást; egyszerűen elfoglaltságnak, munkának tekintem, tervezésnek és építménykivitelezésnek. Ahogy a közismert színházi szabály sem engedi meg a színésznek, hogy ő sajnálja magát, ő sírjon és szenvedjen a színpadon - ennek a lehetőségét a közönségre hárítja át ugyanúgy a vers olvasójában kell kialakuljanak érzések, szomorúságok vagy lemondások - ha kell, hogy kialakuljanak ilyesfélék. Ebből a szempontból én mint érző lény, teljesen indifferens vagyok, mondhatni, elhanyagolható. De a kérdésében benne van nyilván, hogy menynyit enged át az ember a személyiségéből a szövegeibe, és ezt nem irodalmi kérdésnek tekintem, hanem a személyemre vonatkozó érdeklődésnek. Amíg régebben valóban élményközeliek voltak a szövegeim, ez egészen az avantgárdkorszakom megjelenéséig írható le tisztán, és bár azután még hullámokban egy ideig vissza- visszakísértő az élményszerűség érzete, lásd az és néhány akvarell újromantikus elégiavilágát, addig mára az élményt, ha van, de pontosabb, ha annak az árnyékát, emlékét vagy emléknyomatát emlegetjük, teljesen lefedi az említett tervezés-kivi- telezés munkálatának a bonyolult feladata. Magyarán, ha íródik is élményből vers, csakis az anyagában lelhető föl ez a fajta indíték, verbálisán aligha, vagy szándékosan ellehetetlenítve. Joggal emlékeztet az előző fejtegetés Kosztolányi vulkánmetaforájára, jelesen, hogy az érzés kiömlik az emberből, mint a forró magma a vulkánból, formátlanul és alaktalanul, aztán, amikor megszilárdult, ebből a kővé dermedt anyagból kell szobrot készíteni - és ahogy a szobor minden alkotóeleme a magma emlékét őrzi, anyagában abból való és azzal azonos, úgy a megformált műalkotás is az alaktalanul kiömlő érzésekkel azonos az utolsó molekulájáig, atomjáig. Csak már kihűlt állapotában kapta meg a formáját, ami szerencsére nem emlékeztet az eredeti ösztönös összevisszaságra. (Ezért szenvedek, amikor a hozzám forduló, pályájuk elején tartó fiatalok azzal hárítják el a javításokra tett félénk javaslataimat, hogy azzal meghamisítanák az érzést. Milyen érzést? Be kell lássuk, a vers létrehozatalakor a vers hitelességének a megteremtése az elsődleges, az esetlegesen hozzá csatlakozó érzés vagy élmény kimondottan másodlagos, mi több, ott már teljesen el is hanyagolható.) Mi kell a vers létrejöttéhez: „...szárnyalás a mélyben vagy a magasban, fnldoklás vagy vágyakozás? Az öröm vagy a bánat... ” - kérdezi, és én biztos vagyok abban, hogy egyik sem. Ezek a nagy amplitúdón elhelyezkedő pozíciók elsődlegesen és kizárólagosan emberiek, életünk hétköznapiságá- ból ki- vagy fölemelő helyzetek, melyek valóban nélkülözhetetlenek a lélek kiala
