Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Motorcza Gyula: Távoli szerelem
Motorcza Gyula A cége nevében nem is szerepeit a családjuk neve, Rómából is régen elköltözött, két és fél évtized telt el, ezek most mégis itt ülnek hibátlan öltönyben, ragyogó olasz kiejtéssel, elégedett arckifejezéssel. Ez igen. Tanulni lehet tőlük. Landíni ivott egy pohár vörösbort, összeszedte magát és így szólt:- Nem emlékszem azokra az évekre, beteg voltam!- Mi meggyógyítottuk magát! A memóriáját is fel tudjuk frissíteni, ha ezt a nyilatkozatát az önök egyik újsága leközli, akkor Rómeó magának vége, becsukhatja a borászatát - mondta az idősebb férfi, miközben Landíni még 1943-ban a- láírt nyilatkozatának a másolatát lobogtatta. Kínos csend lett, legalább ötpercnyi. Landíni szólalt meg, miután átgondolta a helyzetét.- Mit kell tennem? - kérdezte.- Na látja, továris Rómeó, mi megértjük egymást. Egy diákszervezet támogatását várjuk el öntől, akik közel állnak hozzánk, de átmeneti pénzzavarral bajlódnak, úgy gondoljuk, hogy harmincezer dollár most kisegíti őket.- Huszonötezret adok és kerüljék el a cégemet örökre - válaszolta Landíni.- Köszönjük az ajándékát, barátom, de a többit nem áll módunkban megígérni. Amint Landíni kikísérte a vendégeit, kicsit megkönnyebbült. Nem is kértek sokat, gondolta. Újabb csendes évek következtek. 1975-ben ünnepelte Lorenzo Landíni hetvenötödik születésnapját. A számos jelenlévő dacára mégis társtalannak érezte magát. Gyermeke nem volt, felesége másfél éve hunyt el. Ő jól tartotta magát, fizikai, szellemi frissesség látszott rajta a televíziós portréfilmen, melyet születésnapján vetítettek. Cége sikeres volt a borpiacon. Több előnyös ajánlatot is kapott a vállalata, de ő habozott.- Mit kezdjek a pénzzel? Nekem is van bőven - mondogatta magában. Landíninek 1977. szeptember 30-a délutáni órái voltak életében a legszebbek. A napirend szerinti ebéd utáni televíziózás közben egy Svájcban zajló nemzetközi sakkverseny döntőjének két versenyzőjét mutatták be a nézőknek. Egy spanyol nagymester játszott egy szovjettel. Mindkét küzdő néhány mondatban mutatkozott be. A harminckét éves ukrajnai sakkozót Dávid Lebovnak hívták és nem hasonlított vagy emlékeztetett Lorenzo Landíni re, hanem ő volt.- Semmi kétség, az én fiam - állapította meg Landíni, szinte önkívületi állapotban. Azonnal Svájcba utazom, határozott, és már utasította is környezetét az indulás előkészületeire. A titkárnő, a főkomornyik soha nem látták így kapkodni a mindig kimért főnöküket. Mire a gépkocsival a nápolyi repülőtérre értek, a különgép startra készen várakozott egyetlen utasára. Landíni az egész utat végig beszélte magában, mit mondjon, hogyan szólítsa a fiát, hogy fog a fiatalember reagálni, mi van Lénával?