Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Hajtman Béla: Naplójegyzetek
Naplójegyzetek szem, amit gyerekként nagynak láttam. Görcsösen fogom, nem is illik a kezembe. Avatatlanul tartom a fülét.-Ne sokat önts! És beszélgetünk. Nehezen indulok el. Fáj magára hagynom. A tárgyaival, a kis- kancsóval. Apám halálával nyugtalanná, bizonytalanná, megviseltté, elkeseredetté, életunttá vált anyám. Szívfájdalom. Férj, apa nélkül kell élnünk tovább. Újra eszembe jutnak a gyermekkoromban olvasott érzelgős, szívszaggató történetek. Nem hittem el őket. Hamisaknak, igaztalanoknak tűntek. De még így is tartok az érzelgős élethelyzetek leírásától. Ezüstlakodalom. Mikor is volt? Tavaly a hetvenedik születésnap. Már akkor megtört volt. Már terjedőben volt testében a kór. De ilyenekről jobb nem tudni. Majd az idő. Mondja anyuka is. És ezt kattogják a vonat kerekei is. Az utasok, a leszállók, felszállók. Kórusban. A vasárnapokat bibliaolvasással kezdem. A vezérfonal szerint. Megzuhanyozom, megborotválkozom, a zsoltárénekeket keresem ki az Énekeskönyvből. Legépelem. Külön a lelkésznek. Ma elmaradt a vasárnapi iskola a náthajárvány miatt. Fél tizenegy után lassan szállingóznak befele. Ugyanazok az arcok a megszokott helyükre. Mialatt játszom, fej biccentéssel köszöntőm a villanyorgona előtt elvonuló férfiakat. Tizenegy után pár perccel bejelentem a gyülekező éneket. Ez alatt a lelkész a cinteremben beszéli meg a gondnokkal a kihirdetnivalót. A fennálló éneket már a tisztelendő jelenti be. Ma a Zsoltárok könyvéből vette az igerészt. A méhben megfogant lélek védettségéről beszél. Isten közelségéről és arról, hányan megtapasztalhatták már az Ő gondviselését és oltalmát. Tekintetem az előttem lévő templomablakra vetődik, azon túl a fákra. Még kopárak, de érződik, látszódik a tavasz közeledte. Egy fakopáncs száll ágról ágra. Vékonyabb törzset választ ki magának. Feje föl-lejár, aztán kirepül látómezőmből. A lelkész hangja tölti be az űrt, a lélek csendjét. Pátoszmentesen, nem dörgedelmes, nem fátyolosán halovány hangerővel hirdeti az Igét. Ahogy megszoktam: természetes, emberi hangon, ha kell feddve, áldva, csendesebbre fogva a mondandót, az öröm üzenetét, a lélek balzsamozására szolgáló szózatot. A záró ének után a templom előterében mindenkivel kezet fog. Az asszonyok hazamennek. Mi maradunk. Maradt még az úrvacsorai borból. Elbeszélgetünk. Az időről, a munkálatokról, hétköznapi dolgainkról ünnepi szertartással. Mintha még ez is az istentisztelet, az örömüzenet része lenne. Isten közelségében. Fiam horkolása hallatszik le szobámba. Előbb voltam nála: a hátán fekszik és jóízűen alszik. Csoda, hogy nem ébred fel rá a lányom. A tévében öregeket mutattak. Csak a végét láttam. Fogatlan, féllábú csodabogarakat. Volt közöttük olyan is, aki ágyban fekve bőgőzött. Egyszerre szánalmasak és csodálatra méltóak. Hetvenkettőben készült. Én hat, bátyám tizennégy, apám egy évvel idősebb, mint én most. Tele életerővel. Hihetetlen! így elszálltak fejünk fölött az évek! Arról volt ma szó az egyik műsorban, hogy életünkben sok minden közhelynek számít. Kass János mondta, a festő, hogy
