Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Hajtman Béla: Naplójegyzetek
Hajtman Béla a Madách-idézet is ma már közhelynek számít, de mégsem lehet elfelejtenünk, nem veszít értékéből, az üzenet erejéből. Ez az előbb leírt közhelynek számító mondatom leírásakor jutott most eszembe. Slampossá, nehézkessé, ugyanakkor súlyánál fogva túl könnyűvé teszi a szöveget. De ez most annyira nem érdekel! Most az izgat, vajon apám az én koromban hogyan érezhette magát? Tudott örülni az életnek? Nem, ez nem jó megközelítés. A fiziológiája, testének felépítése érdekel inkább. Tudom, erős, izmos, kisportolt alkata volt. Egészséges belső szervekkel? Egyszer volt tüdőszanatóriumban. Talán épp az én koromban. Anyám kétségbe volt esve. Apám lázasan feküdt az ágyon. Nagyon teátrális volt a jelenet. Nem fogtam föl a helyzet drámaiságát. Sírva vezetett be bennünket hozzá. Olyasmit mondott, hogy búcsúzzunk el apánktól, mert nagyon beteg, s hangosan imádkoztatott. Mi a baja apunak? Elég a tüdeje. Ez a mondattöredék maradt meg bennem, s elképzeltem, ahogy fogy, fogy, elfus- tölődik a tüdő. Csak később tudatosult bennem, hogy apám élethalálharcot vívott a negyvenfokos lázban. Ez az egy ágyhozkötöttsége maradt meg bennem fiatalkorából. Még arra emlékszem, mikor ötvenévesen lábát törte foci közben. Anyuka nagyon dühös volt rá, sírt-rítt mindkettejük tehetetlenségén. Szidta őt, hogy miért kellett a magyarországi vasutas kollégáival fociznia. Ügyesen összeforrtak a csontok. Félek a betegségektől. Vannak olyanok, melyek évekig lappanganak bennünk, aztán hirtelen úrrá lesz rajtunk a kór. Vannak olyanok, melyek hirtelen gyorsasággal lecsapnak ránk, mint héjamadár az áldozatára. Napok óta természetgyógyászhoz készülök. Olyanhoz, aki megmondja, mire kell vigyáznom, melyik belső szervemet támadhatja meg legkönnyebben a kór. Félek a szörnyű betegségektől. El akarom magamtól űzni őket. Most esik. Békés esőkopogás. Az ablakpárkány sa pléhcsatorna esőcseppekkel való találkozása hallatszik be. Tegnap is esett. Elmossa a havat. Ma a csehországi kirándulásunk jutott eszembe. Apám a szakszervezettől kapta a többnapos nyári beutalót. Alsó tagozatos alapiskolás lehettem. Az üdülőben sakkoztak, kint az üdülő előtt röplabdáztak és tollaslabdáztak a nagyok. Mindenki csinált valamit, sportolt, mozgott. Engem tájfutó versenyre osztottak be. Ötvenes számmal jelöltek meg, ez még inkább fokozta izgalmam. Eltévedtem az erdőben. Szem elől tévesztettem a kreppszalagokkal megjelölt útvonalat. Már mindenki megebédelt, mire az üdülő elé értem, sírva fakadtam, mikor anyámat megláttam. Az ölébe fúrtam fejem, s vádlón nekiszegeztem a kérdést: miért kellett nekem is versenyeznem? Apám jókat és nagyokat nevetett a bátyámmal rajtam. Gombázni is voltál? Vicces akart lenni, a megkönnyebbüléstől újra elbőgtem magam. Arra gondoltam, milyen rossz lenne nekem nélkülük. Mert így jó, ahogy van, anyuka, apu, a bátyám és én. És otthon a mama. Ebéd után sétálni indultunk. Anyám sárgáspiros színű, durva anyagból varrt számunkra felöltőt. Azt erőszakolta ránk. Egymáson nevettünk. Bátyám le akarta vetni, apu is morgott, én meg rajtuk, rajtunk nevettem, meg azon, hogy úticélunkat, a cseh települést Spicáknak hívják.