Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Czapáry Veronika: A nő teste
Czapáry Veronika megérintett és még mindig hallani ezt az énekét, dallamos, átjárható hangát, az énekét, amely oly régi és oly fülsiketítő, az éneket, amely a partokon énekelt, magas hangon és dallamosan, ahogyan csak egy nő tudott énekelni, dallama, amely bevésődött az ütemekbe, dallama, amely még mindig gyönyörűen szól, mintha kotta nélkül is tudná a valóságot, hangja, melyben mindig ott van a dallama, csilingelő nevetése, mint mikor megszólal és a némaságból először kiejti a szavakat, hangja egészen furcsán és magasan cseng, egészen szépségesen elbűvölő, mondják rá. Aztán megint a tengerparton megy és megnézi ezeket a darabokat. Lehajtja a fejét, mint amilyen pecsétet rányomtak az évek. Valahonnan messziről dallam száll, a szirének énekelnek, jól tudja és ő velük akar menni, el messzire, hallja a hangjukat, és tudja, hogy még nem mehet velük. Úgy vágyik rá, hogy elfogadják. Hogy megismerjék és akarják őt. Hogy szeressék és tudják a gondolatait, hogy azt a rengeteg képet és szépséget, ami benne van, átadhassa, én is kiáradok, vágyaim új vágyakat keltenek életre, testem eddig sohasem hallott dalokat ismer meg, én is annyiszor éreztem, hogy robbanásig telve vagyok azokkal a fényes áradatokkal és képekkel, amelyek sokkalta szebbek, amelyek áradnak és életre keltenek, amelyek megint szólni akarnak csilingelő hangon, és amelyek ilyenkor a délutáni fényben jönnek elő, miközben fehér papírra rovom a szavakat, papírra és tollal, ilyenkor beárad a fény, és én újra megtalálom önmagam. Megint ugyanaz a fény ég. Megint újra egy nappal több vagy kevesebb. Megint a test, mint test fekszik a tengerparton. Megint egy újabb nyár, elönt megint ugyanaz a varázs. Hiszen annyiszor beszélt és annyiszor énekelt. Annyiszor mondta ugyanazokat a vágyakat a tavasznak, annyiszor látta képekben és életben a testét. Megint elindul, hogy szétszedegesse önmagát, hogy a darabjaira széthullott test újabb darabjai megint magukra találnak, a darabok és orgazmusok, amik ki lettek vágva az időből, amiket kivágtak és átvágtak a nők és férfiak, hogy ezt a testet újra lehessen írni, újra és újra, a medúza nevetése még mindig hallatszik, éneke átszól a hatalmas sziklákon és megint éneklésre készteti a vándorlókat, éneklésre és újabb örömökre a nőket, az elhagyott Ophéliákat, a tengerparton énekelnek és énekükbe beleveszik a sötétség, énekük magukkal ránt és kikapar minden szót, énekük elönt, akár egy orgazmus önti el kis időre az agyat, akár a tenger önti el a testet, beleivódik és végez vele, a tenger, ez a bájos ütem, a tenger végképp elönti a testet, hogy beszívódjon és átérjen az énekébe, az énekükbe, ahol a szirének még mindig énekelnek. Idáig elhallatszik a hangjuk, ilyen messzire hallatszik el ezen az elöntő tájon, i- lyen végzetesen szépek és kékek, ilyen végzetesen dallamosan és hangosan énekelnek. Akárcsak az ér, testemen átfolyik a szöveg újra és újra, dallamokra késztet és énekelnek. Akárcsak az írásban, a női beszédben sem szűnik soha annak az éneknek a visszhangja, amely valaha átjárt minket, észrevétlenül, mélyen megérintett, beleszólt a testünkbe és énünknek új visszhangot adott. Beszélj hozzám megint, hadd halljam ezt az eleven hangot, hadd halljam ennek a szirénnek az énekét, itt a fülemben és még előtte, jóval előtte, mielőtt az idők megtörténtek. Hogy már csak újra beszéljen és hagyja megszólalni magában a nőt, az ezer
