Irodalmi Szemle, 2004

2004/12 - Czapáry Veronika: A nő teste

A nő teste

arcút, a tízezer szeműt, az újat, az eljövendőt, a megtépázottat, a némát, hogy felszedegesse megint a darabokat, hogy kiszedegesse a fehér fényből, a hatalmas és végzetes repülőkből, hogy beszéljen hozzá és legyen meg egy darab, csak beszéljen, beszéljen, beszéljen megint a nő, csak ne hallgasson el soha többé, csak ne beszéljen soha többé, csak beszéljen és legyen a hangja végzetes.

A pára, a hang, a mosdó, az, ahogyan megérintettél akkor, és nem beszéltem. A végtelen tükör a végtelen fürdőszobában jelképezte a végtelen nő végtelen vágyát, a megnevezhetetlent, az elmondhatatlant, a néma angyalokat, a végzetes felhőket.

Nem suttog, nem suttog, nem mondja halkan. Megint újra elevenen érzem a csendet. Az írásodat, ahogyan belém vág a hajnal. Nem felejthetem, pedig ott van minden lépésemben. Megint, megint beszélés volt erről, minduntalan a néma éjszakában. És megint, megint erről a tükörről van szó az éjszakában.

Ez a kékség a szobában mindent elrejt. Függönyök néma hangja hallatszik csak, és az a közelség, amit ketten éreznek egymás iránt. Mindez világos, mint a hajnal. A szöveg testté válik és újraírja magát az éjszakában. Már régen vége van a jelenetnek, már nincsen több történés, már nincsen benne semmi, de a szöveg újra és újra darabokat hasít ki a fényből, darabokat hasít ki a megnevezhetetlenből és írni akar még a vágyról, írni akar megint egy kék éjszakáról.

Hogy csak újra lássalak, megint egy szöveg beszélt az éjszakáról.

Hogy minden a szétpattanásig arctalan volt megint, hogy megint megtörtént a szöveg, hogy megint kitépett magának egy helyet a néma jelenből, hogy megint kitépett magának egy jelenetet a szöveg, hogy megint megtörtént a megtörténhetetlen, hogy a szavak megint visszafojtva beszéltek és beszéltek és beszéltek, átömöltek a testen és elsodortak mindent, ahogyan a tenger sodorta el a képeket, ahogyan a medúza még mindig nevet.

Hallom a kacagását, nem verhet át, ismét elmesélt egy képet, hangot adott egy kapcsolatnak, mondott valamit a zuhanásról, de nem tudom, mit, mert elfáradtam minden hangban.

Aztán megy, megy, megint az úton. Felszedegeti a darabokat, igen. Kicserél egy-két darabot és néha le is vetkőzik és otthagy egy kettőt. Átcserélődik a nyelv által, mozdul és már nem tudja, hogy mi mozdul benne, a szöveg vagy ő.

Aztán megint átömleszti magából a vágyat, megint beszél az éjszakáról.

Te, ha akarod, érints meg, simogass meg, te, az eleven névtelen, add magad nekem és engem is önmagamnak. A szöveg írja magát, azt csak úgy teszi és nem másként, hogy közben feltépi, vulkán módjára, az öreg, mozdulatlan kérget. Feltépi és alatta csak fehérség marad és kőszikla.

* A Pécsi Tudományegyetem magyar szakos hallgatója. A tűsarok női szervezet weboldalán publikál.