Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Czapáry Veronika: A nő teste
A nő teste és elvették tőletek mindazt, ami titeket éltet, hogy nők, hogy nők vagytok, a nagy utánzók, az örök utazók. Valójában szél fúj. És ilyenkor a tenger mindig újraéled. Ott áll akár a medúza, a medúza nevetése, az örök nő, kacag és nem tehet mást, hosszú haját fújja, fújja a szél, és ő a félig meztelen, kilépett a kagylóból és hagyja megint élni az ezerarcú lényt, hagyja megint megszólalni az ezerarcú testét, ahogyan húsába vág az őrület, ahogyan beszél, megszólal a nő, csak hagyja élni, csak hagyja élni megint. Megint ismét megszólalt. Valójában fúj a szél, és a bársonyos melegség elárasztja a tengert, a bársonyos melegség olyan, amikor a nő elélvez, amikor átadja magát a szélnek, amikor végzetesen magába rántja ez a sárga őrület, ez az elömlés, amely a nyelv őrülete, egyszerűen csak hagyja és hagyta, hogy megint megtörténjen, hogy megint megtörténjen a nő, hogy az, aki a nő, megint megtörténjen, és újra történjen újra és újra. Ismét megint napfény van, ismét megszólalt az ezerarcú tenger, és a nő elindul az önmaga iránti gyengédséggel az úton, felszedi és megsimogatja elhagyott darabjait, azokat a darabokat, amiket nem simogat meg helyette senki, főleg nem egy férfi, megsimogatja elhagyott női darabjait, megsimogatja magában a nőt, akit ő simogat újra és újra. Aztán megint csak ez történik, a nő megérinti önmagát és elindul az úton. Még mindig nevet. És még mindig nagyon szép. Aztán megint a szoba melege, a test melege, a függöny. Ezek az elhalkuló és néma nyögések, amik a testéből jönnek, mint aki az előbb még engedte, hogy átfújja és újra megvilágítsa a szél, mint aki még engedte, hogy megint az úton megkeresse ez a gyengéd érzés, hogy elöntse megint ez a végtelen és sárga tenger, hogy ott legyen, a- hol mindig is szeretett volna lenni és elinduljon az úton, megsimogassa a darabokat, újra felszedje és beépítse őket a testébe, a darabokat, amiket szétcincáltak és tönkretettek az évek, a darabokat, amikből ő felépült, ő a medúza, újra anyja lánya. Az úton kék van és csak a végtelen tenger megint. Az ég kékje és a tenger kékje hasonló kék. Jobbra és balra elhagyott darabok fetrengenek, kislányok, akiket nem értettek meg, nők, akiket eldobtak vagy kihasználtak, arcok, amikből csak a testük kellett, gondolatok, amik tiltottak voltak, arcok és arcok, amik könnyben úsztak, újabb mozdulatok és hangok, amiket nem hallott meg senki az évek során. A medúza újra összeszedi őket. Már nem fél tőlük, már nem tesz úgy, mintha nem léteznének, már nem hallgat többé senki másra, mindig csak magára, magára, az önmaga iránti gyengédség helyére, a gyengédségre, amely megérinti és kikaparja az évek alatt elhagyott darabokat, a kislányokat, akiket sírni hagytak, a nőket, akiket bezártak, a hangokat, amiket nem hallottak meg, a hangulatokat, amikről nem lehetett beszélni. Már nem tesz semmit, csak elindul. És elindul újra. Hagyja, hogy arcába fújjon a szél, és ismét gyönyörű az arca és rózsaszín a bőre. Büszke saját magára, büszke a szépségére. Megint, megint a tengerből merít erőt, megint a tenger ad neki erőt az öltözködésre. Akárcsak az írásban, a női beszédben sem szűnik soha annak az éneknek a visszhangja, amely valaha átjárt minket, észrevétlenül, mélyen megérintett, énekével lágyan
