Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Czapáry Veronika: A nő teste
Czapáry Veronika Nők. Mindre emlékezett. Imádta magába szívni testük melegét. Imádta, ahogyan beszélnek hozzá, imádta azt a rózsaszín bőrt, amiből megfogalmazódtak, a testük rózsaszín bőrét, a bőr puhaságát, amely elválasztja őket az örökkévalóságtól. Nehéz volt leírni ezt az érzést, hiszen el lehet-e mondani a cseresznye ízét annak, aki soha nem próbálta, aki soha nem kóstolta, soha nem vette szájába, mindezt. Nők lágyan simuló bőre, a nők, ahogyan megfogalmazták önmaguk. És mindig csak erre akart emlékezni. Ahogyan belemerül ebbe a szerelembe, ahogyan magába szívja a nő rózsaszín bőrét, ahogyan csókolja és csókolja újra minél több élvezetet okozva neki, a nőnek, a testének. A nő széttárta a lábát, és ő elkezdte csókolni a combjait belülről, ezeket a kecses csontokat, ahogyan kirajzódott rajta a bőr, a bőr rózsaszín illata és varázsa, ahogyan egyre jobban belegomolyodott és magáévá tette a vágyat. Szétnyitotta a nő combjait, keze és szája megtalálta, amit keresett, elkezdte csókolgatni a nő klitoriszát, elkezdte csókolgatni a nő vörös szövetét egyre és egyre csak jobban és még mindig, és nem volt jobb vagy különlegesebb érzés, mint amikor a bőrét csókolgatta. Imádta széttárni ezeket a lábakat és imádta azt a vörös rejtelmet, ami a lába között elterült, imádta a szagát, a tapintását, a színét, imádta, ahogyan a nő ezzel eljut a csúcsra, imádta és élvezte, ahogyan megérinti ezt és őt, a nő. Aztán tovább csókolgatta a mellét, a testét, a bőrét, és mindenhol, ahova csak elért a nyelve, ahogyan csak még többet tudott neki adni, a nő testének, még több élvezetet. Minderről nem tudta, mikor zajlik, nappal vagy éjszaka, csak annyira emlékezett, csak az derengett fel az emlékezet homályából, hogy a nőnek mindenhol volt nemi szerve, a nő mindenhol élvezett és elélvezett, és hogy a bőre illata jó volt, meg hatalmas fehér függönyök voltak a szobában, a szellő meglebbentette őket és ez végtelen világosságba hozta néha a szobát, ahol mindez történt, de nem emlékezett, hogy ez a lámpa vagy a nap világossága volt-e. Képtelen volt betelni ezzel az élménnyel, képtelen volt betelni a nő testével, ezzel a textualizált darabbal, az illatával, a nyögéseivel és saját magával, mindazzal, amekkora élvezetet tudott neki szerezni, ahogyan az illata újra és újra körüllengte, ahogyan az illata újra megérintette, ahogyan az illata megint magával ragadta, ez a gyümölcs- és áfonyaillat keveréke, és amikor a nőkre gondolt, a régiekre, akikkel szeretkezett, mindig az illatuk jutott eszébe, az édeskés és kissé fanyarkás illat, vagy a friss narancsillat, vagy a tópart illata, mindig ezek, a mély szaguk emlékeztette rájuk, a nőkre, akikkel szeretkezett, a nőkre, akikkel együtt volt, a nőkre, akiknek mélyére belenézett, a nőkre, akiket nem tudott megfogalmazni és magáévá tenni soha, a nőkre, akiket nem értett meg, a nőkre, akiket mindig csodált és nem tudott elkapni soha. A nőkre, a- kik épp ezért éppúgy fájtak, akár az élet. Nők. Nők. Nők. Bársonyos tekintetű, szépséges nők. Eltúlzott nimfák és boldog utazók. Nők, nők, nők, olyan kecsesen rakjátok lábaitokat, olyan határtalan és végtelen minden mozdulat, amivel lépkedtek, olyan sűrű levegő vesz körül benneteket, nem értem, hogyan lettetek elnémítva az évezredek folyamán, nem értem, hogyan történhetett meg, hogy szépséges testeteket a tűzhely mellé konfigurálták, hogy lelketeket belenyomták a zavaros ködbe, a logikus racionalitásba, hogy lelketeket megcsonkították,
