Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Czapáry Veronika: A nő teste
Czapáry Veronika* A nő teste1 Lassan elkezdte csókolni a nő testét. Minden egyes bőrdarabot külön szemügyre véve elidőzött egy darabig a bőrön, a testén, mintha az örökkévalóságig elidőzne egy-egy testrészen, úgy próbált minél nagyobb élvezetet szerezni neki. Beszívta az illatát. A teste, ez a finom bőr igazán meghatotta. Ezen a vékony hártyán kezdett el gondolkodni, amely alatt ott van a hús, és amely elválasztja a külvilágtól a testet, amely világos és jól érzékelhető körvonalat ad neki, a teste, ez az érzékeny bőrdarab, a teste, ez a vékony felület, a bőre, amely oly jellemzően megismerhető szagot árasztott, az ő szagát, a nő szagát. Imádta csókolni a bőrét, és nem tudott betelni ezzel a testtel, ezzel a bőrrel, egyre jobban csókolta és a nő egyre jobban élvezte. Minél többet csókolta, annál jobban érezte, hogy még többet kellene csókolnia, hogy akár évezredekig elidőzne ezen a bőrön, a nő testén, a nő textualizált testén. Aztán megcsókolta a fülét, a fülcimpáját és egyre jobban érezte azt a vad illatot, amelyet a nő kilehel magából és amely egyre jobban érezhető és őt egyre-egyre mélyebbre hajtja a vágy őrületében. Elképzelhetetlen volt érezni ezt az illatot, amit ez a nő árasztott, elképzelhetetlenül keveredett az illata a legdrágább parfümökkel és azzal a vad testi illattal, amit csak nagyon fiatal szajhákon érezni, akiknek bűnös és mégis oly ártatlan a testük. Az illata ragyogóan csak erre a nőre emlékeztette, erre az egyetlen nőre, akiből ez az illat áradt, nem áradhatott másból, csak belőle. Eszébe jutottak a nők, akikkel azelőtt szeretkezett. Eszébe jutottak a nők, akikkel előtte volt vagy közben, és hogy milyen illatuk volt. Vadítóan mások. Ahogyan nem lehet összetéveszteni a szemüket, úgy az illatukat sem. Az illatuk, ez a bársonyos fehérség lenyűgözte mindig újra és újra, a nők rózsaszín és puha combjai, a nők egyedi és erotikus illata, mindig újra és újra szerelemre kényszerítette, hogy szeresse, szeresse a nőket, szeresse a testüket, szeresse a hangjukat, szeresse azt a végtelen finomságot, amiben léteznek, hogy csak szeresse őket. A nők. Igen, látta a szeme előtt valamennyit. A nők. Ahogyan mozogtak és ahogyan a rózsaszín bőr értelmet nyert bennük. Ahogyan letették valahova a cuccaikat, ahogyan festették magukat, ahogyan magukkal cipelték mindazokat a dolgokat, amik csak nőkre jellemzőek. Nők. Ez mindig külön értelmet nyert bennük. Ennek a nőnek a bőre nyirkos volt és a jól ismert illatot árasztotta. 1 A szövegben idézetek találhatók Hélène Cixous: A medúza nevetése című írásából
