Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető
Duba Gyula nagy nyomorúsága tükröződik! Annak a kilátástalan erőlködésnek és kallódó élni a- karásnak a sorsszerűsége, amelyben az öreg ház is osztozott. A város Közép-Euró- pa kellős közepén nem tud mit kezdeni nagy múltjával és dicső emlékezetével, ösztönösen és jövőtlenül él, mint a galambok, s ez lakói elbizonytalanodásán és kapkodásán is érezhető annak, aki a város létét és múltját mélyebben átéli. Az asszony ilyen, hiszen a város szülővárosa volt. A tenni akarás határozottságával kinyitja az ablakot s kitárja két szárnyát. A galambok megbámulják a belső ablakok nyílását, gombszemük dülledezve fénylik, még várnak, kivárnak, nem tudják, mi történik, aztán amikor az asszony a külső ablakokat is kinyitja, elszabadul a pokol. Az összes galamb felrepül. Nem szállnak el, mintha már nem ismernék a szabadságot, a belső tér zártsága agyukra ment s már nem tudnak a világítóudvaron kívüli világról. Nem szállnak a magasba, hogy elérjék a nyitott végtelent, kétségbeesetten röpködnek börtönükben. Eszeveszett csattogással kavarognak, egymásnak és a falaknak ütköznek, egy részük a mélybe törekszik, a többi a magasba száll, de valamilyen ismeretlen okból nem hagyják el a felbolydult térséget. Mintha átok sújtaná, titokzatos erő tartja fogva őket és kényszeríti, hogy párialétük csapdájában maradjanak, ne hagyják el nyomorúságuk színhelyét. Hosszú időnek tűnik, bár talán csak egy-két percig tart az éles szárnycsapkodás, mintha vékony falemezeket vernének össze vagy erős vásznakat tépnének, por röpköd és vakolat hull alá a mélybe, a zaj lassan ül el, nehezen tisztul a kép. A megvadult és fejüket vesztett madarak tisztes távolságra az ablaktól végre ismét helyet találnak maguknak, egymás után letelepednek, sűrűn lógnak és csimpaszkodnak a falakon, és valamiféle értelmetlen és dühödt kíváncsisággal pislognak az ablak felé. Mind erre bámul, a nyakát nyújtogatja, Capeknek igaza van, semmi egyéniségük, tömeglények, lesik, hogy most mi következik?!- Istenem... ó istenem... - az asszony az összerondított ablakpárkányt nézi, a lassan elülő port és szomorú falakat, mintha mindenütt galamb lenne, torz testhelyzetben szoronganak a résekben és vakolaton, kényszerű kíváncsiságtól dermedten, megbűvöl- ten bámulnak, a fejüket is alig mozdítják, nyakukat sem csavargatják, csak lesnek és várnak, mintha a végzet surrogását lesnék megbűvölten. - Hát nem rettenetes... ó, istenem... - suttogja ismét a férfire nézve, tőle várva segítséget, a döntést, a helyzet végső értékelését, az igazságot, mint azelőtt is, mint mindig, amikor tanácstalanná vált és várta, hogy segítsen, s éppen ő segítsen, mert a férje, a társa, a szeretője.- Majd én... - mondja az sietve, mint mindig, amikor megérezte, hogy az asz- szonynak éppen most van rá nagy szüksége, mert elveszítette önmagát, bár a dolog, mellyel szemben tehetetlennek bizonyul, nem is olyan jelentős, nem súlyos és fenyegető jelenség, csupán csak neki, az asszonynak megoldhatatlan s ezért kibírhatatlan. - Mindjárt segítek én... ne félj...! - Halkan, meleg hangon mondta, együttér- zett vele. Azelőtt ilyen abszurd galambhistória nem okozott volna igazán gondot, könnyen túltette volna magát rajta s inkább jókedvre deríti. Talán komikus gondolatokra késztette volna, melyeket ő humoros ötletekkel színez s mulatságosnak tart
