Irodalmi Szemle, 2004

2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető

Galambtemető ják, nevetnek az egészen. Volt idő, amikor még jobban bírták a gondokat, bár nehe­zebbek, igazi létgondok voltak, amikor nem működött a lakásban a fűtés, egymást melengették, absztrakt ábrákat fedeztek fel a beázott mennyezeten, a girgegurba fol­tokat és szennyfelületeket néha szörnyetegeknek vagy kedves állatoknak látták, más­kor pedig titokzatos lényeknek és bájos szellemeknek vélték. Egy idő óta azonban, s ez az idő immár évtizednyire tehető, mintha a játékosság és könnyedség eltűnőben lenne életükből. S mintha a gondok egyre nagyobb súllyal s a nehézségek mind nyo­masztóbb érvénnyel bírnának. S közben a dolgok jelentéktelenedése folytán, ahogy a cseh író mondja, a lét elviselhetetlen könnyedsége következtében, ezek a „gondok” már nem a leküzdésükre irányuló harcra késztetik őket, nem makacs küzdelemre buz­dítanak, hanem elkedvetlenítenek, lehangolnak, a kilátástalanság érzetét sugallják. A férfi sejtette, de nem tudta még, mit akar az asszony, ösztönösen fogott a munká­hoz. Nyeles lapos kaparóvassal, szobafestők szaknyelvén spachtlival kezdte tisztítani az ablakpárkányt. Ronda munka, a quanó pora felszáll, érzi nehéz szagát. Ismerte az asszonyt, tudta, mi tölti el rossz érzéssel, egyenesen undorral. Vannak munkák, me­lyeket képtelen elvégezni, érzékei fellázadnak ellene, viszolygó képzelete ellenáll, ilyenkor hálás minden segítségért. Nekem nem számít, mondogatta ilyenkor a férfi, jó a gyomrom... s az asszony hálásan mosolygott. Míg levakarta az ablakdeszkáról az esőverte s megkeményedett szennyet, az asszony spárgát keresett, és hosszú keskeny csíkokra vágott egy narancssárga nej­lontáskát. A szalagokat a zsinórra kötötte, meglengette néhányszor és hallgatta, a- hogy a nejloncsíkok szárazon zörögnek.-Nézd, mit találtam ki... - mondta komolyan, s mégis valahogy jókedvűen, nagyon elégedettnek látszott. - Ez majd elijeszti őket az ablakunktól... - Most szin­te boldog, úgy érzi, legyőzte a tehetetlenséget, gondolja a férfi, önmagán is győzött s örül neki. A zsinórt két szeggel az ablakkeretre erősítették, a szalagok mélyen le­lógtak, szinte eltakarták a galambok elől az ablakpárkányt.- Nesztek, komiszok... - az asszony vidámnak tűnt fel - úgy kell nektek! Most aztán félhettek, enyhe huzat is elég, és a szalagok zörögni kezdenek... - neve­tett. A galambok egymásra pislogtak, mintha tanácstalanok lennének, elbizonytala­nodtak volna, meghökkenten és kókadtan csimpaszkodtak, nem értették, mi törté­nik, nem fogták még fel, hogy az asszony legyőzte őket. Bár talán csak a férfi látta így, az asszony azonban továbbra is bizakodott. - Ezután nem törődünk velük - je­lentette ki határozottan -, ha mindig csak rájuk gondolunk, tönkretesznek, megront­ják az életüket. Miért is szenvednénk az ő nyomorúságuk miatt...? Elintéztük őket...- Becsukta az ablakokat, a függönyt leeresztette, szépen elrendezte. A világítóud­var drámáját kizárta a hálószoba életteréből. Felszabadultan a férfiba karolt, s amit régen nem tett, egy pillanatra hozzásimult, hozzábújik anélkül, hogy tudott volna ró­la, ösztönösen. - Ezt megoldottuk, a probléma elintézve... sokat segítettél, kedves... Bárcsak így maradna, gondolta hálásan a férfi, ilyen maradna... élni lenne kedve...

Next

/
Oldalképek
Tartalom