Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető
Galambtemető cok dúlnak értük, s csak a legerősebbek képesek megtartani maguknak. Az arasznyi mély üregeket bévülről könnyű fémlemezek fala zárja, időnként halk fuvallatok kelnek mögöttük, a lemezek dudorászva remegnek, a szellőzőberendezés ventilátora mozgatja őket. Nyáron hűvösebb levegőt fújnak, télen langymeleget, klimatizált összkomfortos galambparadicsom. Szerencsés birtokosai sem olyan borzosak, mint a többiek, mintha derűsebbek és elégedettebbek lennének, jómódú polgárok benyomását keltik, akiknek kedvez a sors, bár előnyeiért időnként keményen meg kell küzdeniük. A hálószoba ablakpárkánya is jó hely. A világítóudvarra nyíló ablak széles párkányán öten-hatan is elférnének. De a galamblogika valamilyen titokzatos törvénye folytán ritkán ülnek rajta kettőnél többen. Néha hárman, ám csak rövid ideig, egynek hamar ott kell hagynia a helyét. Amely akár egy színpad, szemben a többi fallal! A vakolaton csüngök és dudorokon csimpaszkodók, még a szellőzőnyílások birtokosai is mind őket nézik. Meg mögöttük a lefüggönyözött szobabelsőt. Galambszemmel nézve sejtelmes világ lehet a függöny mögött, galambésszel felfoghatatlan, titkokat rejtő lét. A szobában, a függöny mögötti térben mindig elmozdul valami, nagy kaszáló lengések kelnek, időnként rémek jelennek meg és behemótok torzan viháncolnak. A világítóudvar lakói számára állandó veszélyeket rejt a szobabelső! Hatalmas alakok szélmalomszerű mozgással hadonásznak, röpködő anyagokat lengetnek, a galambszemeknek elmozdulni és felbolydulni látszik a nyugodtnak tűnő valóság. A férfi egy törülközőt lobogtat és vadul lengeti a karját: tűnjetek, nyomorultak! A párkányon ülő galambok megnézik, már alig riadnak, bámulnak, mint borjú az új kapura! Megszokják ezt a létet, bele is fásultak, egymásra pislognak és a nyakukat csavargatják. Aztán kelletlenül felrepülnek, csapkodva helyet keresnek, de nem találnak, ismét visszatérnek a párkányra, a helyükre ülnek.- Már nem is félnek... szörnyű!... - mondja ismét az asszony. - Összerondítják az ablakot és tuberkolózist terjesztenek, kolerabacilusokat árasztanak a göthösök...- Irtani kellene őket... légpuskát kellene vennem...! Tudják azonban, ebből semmi sem lesz. A férfi, a nyugdíjas közéleti ember, közepes kitüntetések és dicsérő oklevelek tulajdonosa nem teheti, hogy éles csattanások kíséretében, melyeket meghallanának a házban, a világítóudvar galambjait mészárolja, képtelenség... Az asszony pedig... igen, nem bírja őket, de a lelke mélyén sajnálja is, néha azt mondja: szegény nyomorultak...! A férfivel ellentétben mégis kezdeményezőbb, tettrekészebb, mindig is az volt. Mindig tenni akart, s tudott is, amikor tenni kellett! A férfi elodázza a dolgokat, halogató Pató Pál, az asszony határozottabb, cselekvő természet.- Nem tűröm tovább... - mondja elszántan. Ebben jellemének nagysága, a legkétségbeejtőbb helyzetekben is tenni tudott. Talán megérezte, hogy a világítóudvar kilátástalanságában valamilyen módon, metaforikus áttételességgel, ám könnyen érzékelhetően a város kisszerű gőgje és
