Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető
Galambtemető Bizonyságul, hogy a történelmi épületek fensége, nyilvánvaló méltósága bévülről e- lég hűvös lehet. A legnagyobb szoba a dolgozóm, a másik kettő, az ebédlő és a háló az övék, a konyha az asszony birodalma. A nyitott ajtón át látom, amikor főz, s ez jólesik. Időnként ő is felém néz, írógépem kopogása nem zavarja. Két eszményi pont a lakásban, a konyha és az íróasztalom. Gyakorlatilag tehát szinte állandóan együtt vagyunk mi hárman, s ez így tart már majd negyven esztendeje... Nyugodtan állíthatom, amikor történetük elmesélésére vállalkozom, hogy o- lyan dolgokról szólok, s mint ígértem, lehetőleg elfogulatlanul és némi kritikai éllel, bár a rokonszenv megértésével mindenképpen, oly életekről beszélek, melyek ismeretében bennfentes vagyok. Tárgyilagosságom különösen azóta fontos, amióta a galambok a világítóudvarba költöztek. Azóta figyeltem fel rá, elvétve talán azelőtt is megtörténhetett, bár nem vettük észre, hogy az asszony néha a szívéhez nyúl, mintha a dobogását szeretné kitapintani, és mélyet lélegzik, s ha ilyenkor kérdően ránézek, sietve mondja: ó, semmi, semmi... De nem néz rám, maga elé néz, mintha nem akarna beavatni, mint akit komoly sejtés érintett, mellyel nem tud mit kezdeni, aztán felnéz és mosolyogva biztosít: igazán semmi...! S közben látni rajta, ő is tudja, hogy ez nem semmi, annyira szokatlan és természetellenes jelenség, kell, hogy oka legyen! Mintha valamiféle, eleddig ismeretlen, ijesztően kiszámíthatatlan dolog készülődne! Talán így jelentkeznek az első beteg sejtek, mielőtt burjánzani kezdenének. De hiszen ezen az ösztönös mozdulaton, mellyel a melléhez nyúl, s a mély lélegzetvételen kívül semmit nem látni rajta. A bosszantó galamboktól eltekintve olyan, mint azelőtt! Az idő múlásának törvénye szerint, korának megfelelően állandóan vonzó. A ragyogóan szép lánytól a fiatalasszonyig és az anyától a korosodó hölgyig járja a női szépség állomásait. Évtizedekkel fiatalabbnak tűnik a koránál, alig öregszik. Átéltem szerelmüket. Ismertem és követtem minden korszakát. Mindig szerették egymást, érzéseiket a megszokás sem tompította, és úgy tűnt fel, sosem múlik el bennük a szenvedély. Megtörtént, hogy néha bántották egymást, de ilyenkor sem önzés, sértődöttség vagy valamiféle elhidegülés munkált bennük, hanem a csalódottság keserűsége, hogy a másik nem érti meg! A józan ész s megfontolt lélekbúvár helyzetéből figyelem őket. Kivételes helyzetből, mert ők sosem tudtak egymással szemben józanok lenni. Vagy nagyon szerették egymást, vagy - ritka perceikben - szinte gyűlölték! Olyan lehetett, mint a váratlan magas láz, rövid szenvedélyes fellángolás. A semleges középút állapotát alig ismerték. A férfi ilyenkor engem is meggyűlök, mert tudta, hogy az asszony viszont tisztel és nagyra tart. De volt, hogy az asszony haragudott rám, s ezt tudtomra is adta, nehéz helyzet! Mindketten elvárták, hogy megértsem őket, olyankor is, amikor szemben álltak egymással. Ilyenkor aztán epés megjegyzéseket hallottam, hogy sajnálni való csodabogár vagyok, álmodozó élhetetlen, aki meddő szemlélődésben és az emésztő önvizsgálat kalodájában pusztítja magát. Bár a férfi sem a nagy tettek embere! Nem korunk hőse, hacsak ezt a hőst nem a mindennapi kisember apró-cseprő drámáinak az értelmében képzeljük
