Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető
Duba Gyula el, aki - mint egy idősebb írótársunk mondta volt - azért hős, mert hiszen „lábon hordott ki egy életet!” Nem a közéleti sikereivel tartotta meg az asszonyt, hanem azzal a képességével, hogy hűen tudott szeretni. így amolyan magányos világítótorony lehettem a lakásban, melynek fényéhez mindenki igazodni próbál, bár ez a fény senkit sem melegít! Sok mindent tudtam róluk, olyakat is, amit ők maguk sem sejtettek. Nem is tudhatták volna, mert nem volt meg bennük a képesség, hogy felismerjék. A testiség és a társadalmi lét törvényeinek rendelték alá életüket. Magam pedig a szellem elvont magaslataira emelkedve, hideg magányomból éles szemmel és a lélekbúvár metsző tekintetével követtem sorsukat. Ahogy mit sem sejtő áldozatát az orvadász, mint ahogy a vándorsólyom figyeli a toronyból a napfényes tetőn sütkérező galambokat, hogy lecsapva rájuk valamelyiket elragadja. Szerencsétlenül szerencsés helyzetem teszi lehetővé, hogy történetüket hitelesen elbeszéljem. Ami az én történetem is, hiszen nemcsak átéltem, hanem pokolian meg is szenvedtem! 3. „MINTHA A VÉGZET SURROGÁSÁT LESNÉK”- Szörnyű... - mondja reggel az asszony -, nem lehet kibírni...! Együtt nézik az ablakot. Úgy lógnak a világítóudvarban a galambok, mint a ragadályok, ahogy a nagy trópusi állatokon, orrszarvún, vízilovon tanyáznak az élősködők. A hasonlatot a benső tér látványa is vonzza, a vedlett falakban van valami ősál latszerűség. A nagy foltokban lehullott, hamuszürke vakolat hiánya, a kibukkanó megfakult téglák, a mindent elborító szennyes törmelék és porréteg, minden a meddő vénség benyomását kelti. A nagy rojtokban felhasadt vakolat felkun- korodva elválik a falaktól, ám még tartja magát, mintha iszonyú vedlés anyaga lenne, mindenütt fakó sebek és beteges dudorok keletkeznek, az elemi romlás drámáját sugallják. Mintha a szemük láttára halódna egy magatehetetlen élőlény, mely egykor erős és szabályos lehetett, aztán pusztulni kezdett és hangtalanul kiszenved. Némán, ám nem mozdulatlanul. A elhasadt nyelveken és beteges dudorokon galambok lógnak. Az érdes hideg anyagba csimpaszkodnak, mintha természetes nyugalommal, sorsszerűén tennék, mégis valahogy kétségbeesetten és reménytelenül, mint akiket állandó erőfeszítésre, létküzdelemre ítéltek. Nincs pihenés, sem lazítás, feszülten lógnak a szeren, ám nem humoros éllel mondva, hanem végzetszerűen és halálos komolyan. A fürdőablak peremén ülőknek is kapaszkodniuk kell. Kicsavart testtartásban csimpaszkodnak a mocskos kereten, a szürke fa anyaga felett mélyülő árkot kaparnak a vakolatba, farkukkal a téglákhoz simulnak, a fejüket messze tartják és olyan eltökélten leselkednek, mintha a számukra legelőnyösebb testtartásban lennének. Mást nem is kívánnának. A nyomorba való beletörődés metaforái lehetnének. Természetes testtartásban a Redut falán lévő szellőzőnyílásokban ülhetnek. Harminc centi átmérőjű vak szemek a falon, a legkívánatosabb galambpihenő! Esőtől, hótól is megvéd. Lucskos őszi zimankóban, csikorgó téli fagyokban ádáz har
