Irodalmi Szemle, 2004

2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető

Duba Gyula el, aki - mint egy idősebb írótársunk mondta volt - azért hős, mert hiszen „lábon hordott ki egy életet!” Nem a közéleti sikereivel tartotta meg az asszonyt, hanem az­zal a képességével, hogy hűen tudott szeretni. így amolyan magányos világítóto­rony lehettem a lakásban, melynek fényéhez mindenki igazodni próbál, bár ez a fény senkit sem melegít! Sok mindent tudtam róluk, olyakat is, amit ők maguk sem sejtettek. Nem is tudhatták volna, mert nem volt meg bennük a képesség, hogy felismerjék. A testi­ség és a társadalmi lét törvényeinek rendelték alá életüket. Magam pedig a szellem elvont magaslataira emelkedve, hideg magányomból éles szemmel és a lélekbúvár metsző tekintetével követtem sorsukat. Ahogy mit sem sejtő áldozatát az orvadász, mint ahogy a vándorsólyom figyeli a toronyból a napfényes tetőn sütkérező galam­bokat, hogy lecsapva rájuk valamelyiket elragadja. Szerencsétlenül szerencsés hely­zetem teszi lehetővé, hogy történetüket hitelesen elbeszéljem. Ami az én történetem is, hiszen nemcsak átéltem, hanem pokolian meg is szenvedtem! 3. „MINTHA A VÉGZET SURROGÁSÁT LESNÉK”- Szörnyű... - mondja reggel az asszony -, nem lehet kibírni...! Együtt nézik az ablakot. Úgy lógnak a világítóudvarban a galambok, mint a ragadályok, ahogy a nagy trópusi állatokon, orrszarvún, vízilovon tanyáznak az élősködők. A hasonlatot a benső tér látványa is vonzza, a vedlett falakban van va­lami ősál latszerűség. A nagy foltokban lehullott, hamuszürke vakolat hiánya, a ki­bukkanó megfakult téglák, a mindent elborító szennyes törmelék és porréteg, min­den a meddő vénség benyomását kelti. A nagy rojtokban felhasadt vakolat felkun- korodva elválik a falaktól, ám még tartja magát, mintha iszonyú vedlés anyaga len­ne, mindenütt fakó sebek és beteges dudorok keletkeznek, az elemi romlás drámá­ját sugallják. Mintha a szemük láttára halódna egy magatehetetlen élőlény, mely egykor erős és szabályos lehetett, aztán pusztulni kezdett és hangtalanul kiszenved. Némán, ám nem mozdulatlanul. A elhasadt nyelveken és beteges dudorokon ga­lambok lógnak. Az érdes hideg anyagba csimpaszkodnak, mintha természetes nyu­galommal, sorsszerűén tennék, mégis valahogy kétségbeesetten és reménytelenül, mint akiket állandó erőfeszítésre, létküzdelemre ítéltek. Nincs pihenés, sem lazítás, feszülten lógnak a szeren, ám nem humoros éllel mondva, hanem végzetszerűen és halálos komolyan. A fürdőablak peremén ülőknek is kapaszkodniuk kell. Kicsavart testtartásban csimpaszkodnak a mocskos kereten, a szürke fa anyaga felett mélyülő árkot kaparnak a vakolatba, farkukkal a téglákhoz simulnak, a fejüket messze tart­ják és olyan eltökélten leselkednek, mintha a számukra legelőnyösebb testtartásban lennének. Mást nem is kívánnának. A nyomorba való beletörődés metaforái lehet­nének. Természetes testtartásban a Redut falán lévő szellőzőnyílásokban ülhetnek. Harminc centi átmérőjű vak szemek a falon, a legkívánatosabb galambpihenő! Eső­től, hótól is megvéd. Lucskos őszi zimankóban, csikorgó téli fagyokban ádáz har­

Next

/
Oldalképek
Tartalom