Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Csehy Zoltán Petrarca a régi Róma dicsőségét mind nyelvileg, mind politikailag és lelkileg is feltámasztani vágyó ideáljait is reprezentálni tudta a maga szinte öntörvényű, heroikus nagyszerűsége mellett), sorsszerű (ez az eposz látnoki gesztusaiból is kiderül, s itt fontos megjegyezni, hogy a vízió és az álom még lucanusi mértékkel mérve is kardinális szerepű) és allegorikus (hiszen heroizmusa szinte utópisztikus erkölcsi példázattá válik, melynek antik szintje éppúgy van, mint keresztény). Ennius természetszerűleg elsősorban az önreprezentáció és az irodalmi folytonosságot hangsúlyozó humanista allegória szintjén lesz példa és előzmény, hiszen Annales című művéből mindössze töredékek maradtak, jelenleg 437 fragmentumot ismerünk belőle, melyek terjedelme kb. 600 (korántsem mindig teljes) verssomyi. Petrarca eposzában nem észleltem enniusi szövegnyomokat, bár az alliterációk erősen funkcionális kedvelése és alkalmazása Petrarcára is jellemző. Előképei között azonban sokkal látványosabban van jelen Livius, akit az eseménysor költői megrajzolásában Petrarca a leginkább követ (a történetíró Florus hatása sem lebecsülendő), s ott van Vergilius és Lucanus két ellentétes, erősen konkuráló, egymásra olvasható eposza, az Aeneis és a Pharsalia. Petrarca Afrikája mintha a vergiliusi és lucanusi modell összebékítése lenne. A transzcendencia által is támogatott küldetéssel bíró hőst megteremtő költőóriás nyomán Scipio Petrarcánál is bizonyos értelemben kül- detéses hőssé válik. Ez a küldetés elsősorban az allegorikusabb olvasatok kedvelői számára világos, akik ideológiai vagy aktuálpolitikai referenciákat vélnek felfedezni a hős tetteiben, illetőleg akik a mű eszkatologikus dimenzióit tartják szem előtt - bevonva a De viris illustribus című Petrarca-mű Scipio-életrajzát is az olvasásba hiszen Scipio Jiberator populi Romani”. Ráadásul, amit Scipio a politikában tesz Rómáért, Petrarca ugyanazt teszi meg a költészetben a szimbolikus Rómáért. Scipio diadalának párhuzama Petrarca költővé koszorúzásának Ennius látomásába beledolgozott művészi, szimbolikus diadala is. A költői és történetírói vezérminták mellett fontos szerepe van Cicero híres Somnium Scipionisának éppúgy, mint a nyelvi megformálás terén szinte megszámlálhatatlan római auctomak, Terentiustól Horatiusig. Megjegyzendő még, hogy Silius Italicus Punica című, nagyjából ugyanezt a tárgyat megéneklő eposzát Petrarca nem ismerte, ennek ellenére akadt olyan filológus is, aki Petrarca Afrikájának egy előkerült részét valóban ókori műnek, méghozzá épp Silius Italicus müvének hitte. Az eposzi kellékek vergiliusi következetességgel működnek, az invokáció kivált figyelmet érdemlő, hiszen Petrarca nemcsak a múzsához fohászkodik, hanem Krisztushoz is, s itt megint az a kisiklatási technika érvényesül, melyről az ec- logákkal kapcsolatban beszéltünk. Az eposz címzettje nápolyi Róbert. A kezdés in médiás rés jellegű, ám folyamatosan a lucanusi narráció istenapparátus nélküli historikus idő következetességét ölti magára, melyet az álom és a látomás mint két strukturáló erő tagol vagy tör meg gyakran rendkívüli terjedelemben és intenzitással. Az idősebb Scipio, aki szintén sokat küzdött Karthágó ellen, Scipio Africanus álmában vetíti elénk Róma jövőjét (Scipio álmában lényegileg időleges ascensiót
