Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Orpheusz lantja, Dávid hárfája hajt végre, azaz az égbe száll, s onnan nézi a földi történéseket, az örökkévalósággal mért időn át látja meg a historikus földi időt), mindjárt az eposz első és második énekében, mely a vergiliusi alvilágjelenet előszámlálásait idézi. A történelem megdicsőülésének kettős forrása az erény, azaz a .jmlcherrima virtus” (a legszebb erény) és a pietas. A római történelmi vázlat Hannibál veszténél tér vissza Scipio jelenébe, és Róma háborúinak nagyságát mondja el Augustusig (akár Vergilius), majd Lucanus nyomán festi a hanyatlást, melyet nem az ellenség okoz (azaz nem a virtus hiánya), hanem a birodalom önnön elöregedése és mérete: ám a szellemi nagyság megkérdőjelezhetetlensége örök. Az idősebb Scipio végül morálfilozófiái fejtegetést is kínál számos, a keresztény etikára visszavezethető vonatkozással. A harmadik ének a Scipio sorsára kimért historikus idő belakásának tere, Scipio megnyeri szövetségesének Syphaxot. Az ének ragyogó ekphrasziszokban bővelkedik (olykor talán Statiusra emlékeztetve az olvasót), melyek legszebb darabja alighanem egy lakoma megjelenítése, melyen párhuzamosan hangzanak el főként a karthágói és a római történelemből, mitológiából származó történetek, pl. Hercules tettei, Didó története vagy Lucretia halála (Petrarca itt az Aeneis karthágói részét vonja intertextuális játékba), de Laelius Scipióról is beszél, s ez a negyedik ének fennmaradt részét végig uralja. Itt Róma vizionált biográfiájával szemben Scipio biográfiáját ismerhetjük meg. Az ötödik ének (melyre szerény válogatásunk elsősorban fókuszált) az eposz szerelmi szálát tartalmazza, mely Sophonisba és Massinissa király tragikus szerelmét festi le, és az öngyilkosságba kergetett Sophonisba tragikus hősnőhöz méltó halálával és a rómaiakra és férjére mondott iszonyú átkával ér véget. Az eposz cselekményének folyása innen egyenesebb vonalú, a liviusi eseményeket követi, a hatodik ének legszebb része a női nagyravágyás okán árulóvá lett, immár fogoly Syphax bámulatos monológja, melyben önmagával és felesége, Sophonisba iránti szerelmével néz szembe. Laelius Rómába viszi a foglyokat, Karthágó veszte egyre nyilvánvalóbb, Hannibált és Magót, a karthágóiak két oszlopát némi békekérési intermezzo után hazarendelik: Mago útközben belehal egyre inkább elmérgesedő sebébe. Mago utolsó szavai az eposz örökös antológiadarabbá lett részleteként ismertek. A hetedik és nyolcadik énekben a döntő csata játszódik le Scipio és Hannibál között, amit számos hadi szervezkedés és esemény, a két vezér találkozása és imája előz meg. Jupiter itt vergiliusi módon nyilvánít ambivalens, ám sokat sejtető véleményt. A pún birodalom elveszik, Hannibál menekül. A bukott Hannibál mégis a világ legnagyobb hadvezéreként vonul a történelembe, legalábbis Scipio, Laelius és Massinissa „humanista” disputájának ez a tanulsága. A kilencedik énekben Scipio Ennius költővel társalog, aki beszámol neki látomásáról, melyre a sorsdöntő csata előtti napon került sor, s amelyben Homérosz jelent meg, s megmutatta neki, hogy Scipio dicsősége immár örök, hiszen egy Francesco nevű firenzei költő (azaz Petrarca) örök emlékművet e- mel majd neki, s érte Róma utolsó igazi fiát költővé koronázza majd. A több helyen töredékes eposz perorációs gesztusokkal végződik. A bűnbánati zsoltárok (Psalmi penitentiales) furcsamód a latin nyelvű
