Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Orpheusz lantja, Dávid hárfája ka lesz, beleépül a természetbe, a teremtett rend diadalát (a római eszményt) hirdeti. Az aranykor-jövendölés mítoszát Vergilius negyedik eclogája nyomán aktiválja újra Petrarca, s ezáltal Viscontit e szövegszerű visszavonatkoztatásban a kiválasztott vezér pozíciójába helyezi. Petrarca levelei ugyan hasonló eljárással készültek, mint az eclogák, ám mégis merőben eltérő alapkarakterük van, s ezt nemcsak műfajtörténeti, stíluselméleti specifikusságuk jelzi, hanem a közvetlenség erőteljesebb foka, mely talán itt irányul a leghatványozottabban az autobiográf én önvizsgáló szenvedélyére. Egy olyan erős énformálási stratégia lép itt működésbe, mely két ellentétes mozgást foglal magába: egyrészt a szerzői fúnkció referencialitására figyel, másrészt az előbbi folytonos korrekciójára és stilizálására. A humanista költő úgy beszél, hogy szövegein belül hagy beszélni másokat is, nem monologizálni szeret, hanem a polifónia híve (ennek felismerése persze feltételez némi előzetes műveltséget), folytonos vitát folytat a hagyománnyal, s az olvasót is vitatkozni szólítja. E korrekciós jegyek hozzák létre az irodalmi ént, így hangolódik rá a befogadás a beszélgetésre, s épp a folytonos kommunikálhatóság játékterében rajzolódik ki. Ekkora tudós és korhoz kötött apparátussal egy korszak sem dolgozott, s épp ez az álcaszerü, elidegenítő közvetettség biztosította azt, hogy a mögötte rejtőző közvetlenséggel még a lelket pőrére vetkőztető, személyes, énközpontú romantika sem vetekedett. Petrarca teremti meg azt az álarcos humanista játékot, mely antik alte- regók nyomán stilizálódó létesztétikává nemesedik, barátait latin leveleiben antik nevekkel illeti, a metamorfózis azonban nemcsak a külcsín kulcseleme, hanem a művek értelmezésiehetőségeit tekintve is az. A humanista költészeteszmény legjobb darabjaiban semmi sem maradhat antik referencia híján, s a kortársi tematika esztétikai megformálásának is az antikvitás tárgy- és helyzetismerete szab gátat: s ez a tendencia a meglévő latin szavakhoz új szemantikai mezőket tudott rendelni. A műfaji hierarchia csúcsát természetesen az eposz jelenti, méghozzá annak is vergiliánus, heroikus válfaja. Petrarca Africa című műve hosszú ideig volt az irodalomtudományi diskurzus elmarasztalt és szinte figyelembe sem vett szövege, a szakirodalomban unalomig ismétlődnek az olyan érvek, melyek már a vállalkozás átláthatóságát és jelentőségét is megkérdőjelezik, s a lírikusi profilból megítélt Petrarca epikai vénájának hiányát példázzák ki. Ennek ellenkezőjére kiváló példa az ötödik ének ragyogó szerelmi alapkarakterű cselekménysora, melyben a lélektani éleslátás, a lírai betétek vérbő epikus cselekménnyel párosulnak.19 Az eposzi tárgy genézisét Petrarca lényegében maga is elmondja: Ennius írta meg először Scipio Africanus ragyogó tetteit, majd az Enniusnak megjelenő Homérosz egy roppant jövővízióban megmutatja az archaikus római költőnek majdani utódját, Scipio legragyogóbb énekesét, aki nem más, mint maga Petrarca. Folyamatos metamorfózis ez is, hiszen a hagyomány szerint Homérosz lelke, miután egy pávában időzött Enniusba szállt át, majd alighanem Vergiliusban reinkarnálódott újra, míg végül Petrarcában misztifikálódott. A tárgyválasztás tehát legitim (olyan antik téma, mely