Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Csehy Zoltán tett kiperzselt farkasodúval állítható kontrasztív párhuzamba. Hasonló allegorikus kódfeloldást mutat a két küklopsz is, azaz Monicus nevének allegorikus értelme és a Hannibálként megfejthető Polyphemus. A vergiliusi-homéroszi (váteszi) és a dávidi (költő-pásztori) modell a költői szerepaltematívák látszólagos altercatiójaként is értékelhető, ahogy egyfajta teológiai poétika kidolgozhatóságának lehetőségeként, illetőleg a költészet teológiai legitimálásának oldala felől is. Ha a Segal-féle kettős realitáselképzelést vesszük, a történeti realitás fogalmába mintegy bele kell ágyaznunk az autobiográf történések fiktívvé válását is. Ha a 8. eclogát nézzük (Divortium), mely egy fokon a Provance-ból távozó Petrarca búcsújának allegorizálása, látványosan megmutatkozik az a tendencia, mely az ec- logák könyvét, a címének megfelelően egyetlen autobiográf jellegű bucolicum Carmenná teszi. A referenciális alapszint rendkívül egyszerű: Petrarca (Amiclas) elbúcsúzik barátjától és pártfogójától, Giovanni Colonna kardinálistól (Ganimedes), hogy Cola di Rienzo iránti lelkesedésétől fűtve Rómába mehessen. A rendkívüli módon dinamizált kezdés a párbeszéd idejét lényegileg az utolsó pillanatba sűríti, s e pillanat tágul fokozatosan verssé. Az allegorizálás mélységes koherenciát mutat, ezúttal nincs az első eclogára jellemző kisiklatásra utaló jel. Colonna Ganimedes, trójai pásztorfiú, Zeusz és az istenek pohárnoka: transzformatív értelemben zsenge korától az Úr szolgája, legyen bár az a pápa vagy Krisztus maga. Ganymedes alakjában Dante a kontempláció egébe ragadott intellektust vélte megtestesülni, s ez az értelmezéslehetőség Petrarcánál sem elhanyagolandó. Amiclas szegény pásztor, lényegileg nincstelen szolga, aki már valóságos létesztétikává nemesítette, szinte ösztönévé gyúrta a szolgaságot és szolgálatot, ám nem annyira, hogy paradicsomi vagy aranykormítoszaitól megszabadult volna, s az elválásban, a megszabadulásban, s így bizonyos értelemben akár a halálban is esélyt lát arra, hogy pótolja, amit folytonos béklyóinak viselésekor észre sem vett. A keresztényantik referencialitás elképesztőnek ható kontrasztja Colonna Ganimedesként és atyaként (parens) való megjeleníthetősége. Ezek a látszatellentmondások önálló költői formává növik ki magukat Petrarcánál: egyszerre összehangoló és leválasztó, aspektusképző erejűek. Az antik és keresztény univerzum verbális összehangol- hatóságának teherpróbáiként is olvasható kódok ilyenkor nem vagy csak eltérő aspektusok figyelembevételével szinteződnek egymásra. Az autobiográfia itt nem a költői fejlődés természetrajzára épülő allegória, itt például a gyermekkor elevenedik meg a kitett gyermek antik toposzában (ripaque palusti exposuit miserum at- que abiit). A kitétel nemcsak a Petracco-család Firenzéből való száműzetésére utalhat, hanem az atyai szigor által megtestesülő „lelki” száműzetésre is, mely a költői hajlamú fiút a jogtudomány búvárlatára kényszerítette. A természet, a geográfia folytonosan lelki tartalmakat hordozó allegorikus léttér is. A posványként vagy az elvadult erdő (silva ferax) képében megjelenített autokrata avignoni udvar ellenpontja a Cola di Rienzo szabadságeszményeivel párhuzamba vonható itáliai
