Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Orpheusz lantja, Dávid hárfája táj. Avignon auráját és alapkarakterét mindennél jobban kifejezi a pásztori léttér elsivárosodása, mely egy antiidi 1 likus leírásban ölt testet, a pápa pásztorként jelenik meg a bűn és a viszály erdejében (városában), melyben nem szabad vizek folynak, hanem ólmos vízvezetékek viszik a gondolat vizét, s a természeti csapások itt az intrikát jelentik, s a mérgezett füvet legelő nyáj kódját sem túl nehéz feloldani. A locus amoenus és a locus terribilis szembeállítása az egész idill alapsémáját adja majd. A silva, az erdő szó, mint fentebb állítottuk, költészetszimbólum is, ebben az avignoni elvarázsolt tájban a költészet erdeje is a város rengetegének karakterét ölti magára. Mielőtt azonban túl magabiztosnak tűnne ez az olvasat, fontos leszögezni: értelmezési rétegek egész rendszeréről van itt szó, s természetszerűleg még a szerzői intenciót tükröző értelmezési vonatkozások fényében sem tarthatunk igazán számot megbízható, moccanatlan megfeleltetésekre. A hálátlanság vádja és a baráti jótétemények túlhangsúlyozása a fortuna változékonyságának hangsúlyozásával vegyül (fortuna gubernaí res hominum), s az emberi sors kormányosaként aposztrofált szerencse mindenhatósága nem ajándékozza meg örök iíjúsággal Ganymedeseit, s nem kárhoztatja örökös szegénységre sem Amiclasait. A beszélgetés, mely végeredményben szenvedélyes vitaként is olvasható, s mely az első ecloga technikájához hasonlóan kijelöli a magatartásformák és létmódok pólusait, létrehozza a kontrasztok dialogikus terét, s a nézetkülönbségek ütköztetésébe kódolja a búcsú fájdalmát. A költemény betétei ezúttal a Petrarca által olyannyira kedvelt verses, a középkor flo- rilegiumait is idéző gnómák, tömör, metrikus szellemességek, melyek olykor lezáró jellegűek, máskor épphogy a majdani témakifejtés kiindulópontjai (e kettős funkciót rendszerint jelzi a gondolat ritmikai megjelenése, vagyis az, hogy ráfeszül-e egy hexameterre vagy áthajlik a következő sorba): „megfontoltak az aggok, az ifjak vágya csapongó,” „szándékán változtat a bölcs, s konokul hisz a balga”, „az emberi létet a vaksors / kormányozza” stb. A Petrarca-idill lényege természetesen nem a hasonló, erősen antik gyökerű (elég pl. Cato nevezetes, versbe szedett bölcs mondásaira gondolni) gyakorlatra visszavezethető moralizáló (kvázi)bölcselkedés: sokkal inkább az allegorikus ön- reflexivitás univerzálissá tágítása. Az 1348 után keletkezett 11. ecloga különlegesebb helyet foglal el az eclo- gák sorában: a szöveg referenciáiitását képező esemény ugyanis az általános Pet- rarca-életregény konstans és legmeghatározóbb pontja. A Galathea név Laurát jelenti, akinek siratására három allegorikus nőalak készül: Niobe, a fájdalomban megsemmisülő, abba belekövülő lélek, Fusca, az ész pragmatikus horizontjáról figyelő lélek és Fulgida, a hit megingathatatlan bizonyosságában szemlélődő lélek. E három női hang lényegében egy lelki tusa három megszólalási hangja,15 melynek központi témája a gyász kegyetlenségének elviselhetősége, illetve az emberi sors halál irányúsága. Niobe írként éli meg a sírást, valóságos rituálévá nemesítve a si- ratást. Petrarca a név jelentés- és utaláskódjaival él: Niobe lenyilazott, halomra ölt gyermekeit siratja a mitológiában, mígnem síró kővé dermed, azaz a halál kegyétől,
