Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Orpheusz lantja, Dávid hárfája lyet a leginkább Fabius Fulgentius Planciades dolgozott ki (Expositio virginianae continentiae secundum philosophos morális). Fulgentius Vergilius-interpretációjá- nak hermeneutikai alapja egy holisztikus világértelmező beszédmód feltárása a szöveg mögött. Az Aeneis szerinte nem más, mint az emberi élet fejlődésrajza, egy nagy ívű allegorikus biográfia: a hajótörés az emberi élet kínok közt való megszületése, Trója történetének kifejtése a mesés-regés gyermekkor, a Dido-történet a szerelemben lángoló szenvedélyes ifjúkor, majd következik a tapasztalás, tudás és az erény univerzumának megismerése, Vulcanus műhelyében például a lángoló lélek allegorikus kimunkálása történik meg, végül pedig a bölcsesség erényének megszerzése zajlik.10 (Zárójelben jegyzem meg, hogy meg merném kockáztatni akár azt is, hogy Petrarca idillkönyve hasonló interpretatív struktúra mentén is olvasható lenne.) A vergi- liusi biográfia referenciális és a Vergilius-művekben kirajzolódó allegorémáit Petrarca maximális intenzitással szublimálja bele eclogájába, ugyanakkor a vergiliusi alkotásesztétika és pályaív számára is modellértékűnek tetszik. A silva horrida éppúgy lesz jelképe az ön interpretáció által sugalmazott mű- veletlenségnek, mint a quintuilianusi értelemben vett még kidolgozatlan versnek. A csúcsról a völgybe szállás (e montis veríice ad imas valles) és annak visszája a gyakorlat és elmélet szakadéka. A befogadótipológia mindössze kételemű és ugyancsak az élő, allegorizált táj elemeiben fejeződik ki: a tapsoló forrás (fons qui canentiplaudit) az értő, a szikár szikla (arentes cautes) az értetlen olvasót jelöli, a- kik nem rendelkeznek a nimfák jelképében megtestesülő isteni szikrával, mely a beavattatás előfeltétele. A beavattatás, melynek mentén pl. Fulgentius olvasta az Aeneist, ismét az autobiográf dimenziók irányából is gazdagíthatja az értelmezési stratégiát. A fenti dichotomikus gondolkodás mintegy a narrációs alapviszonyok leképezése. A pásztori nyelvezet antik kiegyensúlyozottságát az 53-56. szakasz töri meg: Monicus pastor psallense ugyan enigmatikus-misztikus lény marad, jelenléte, szövegbe robbanása viszont megtöri az antik preferenciájú eddigi kódot (erre az önértelmezés is figyelmeztetni látszik): a Homerus-Vergilius-Silvius (Petrarca) kódot fölülírja a keresztény dalnok, Dávid beiktatása. A psallere szó (cui proprie convenit verbum psallere propter Psalmos) a zsoltáréneklést idézi fel, s ezáltal még akkor is erőteljesnek ható dekontextualizáló erejű szakaszt vezet be, ha maga a szó (a kitharán való játék megnevezésére) pogány-antik konstellációban is működik pl. Horatiusnál, Ovidiusnál, Suetoniusnál vagy épp Gelliusnál." A hierarchia újraszerveződik: Dávid allegorikusán kódolt alakja uralni látszik a költészet territóriumát. E szakasz dramaturgiai fontossága vitathatatlan, hiszen a kódfejtés új irányát szabja meg, s ez a kettős idillstruktúra párhuzamos világainak áthághatatlanságát megtörő konstrukció az antik tradíció keresztény interpretálhatóságát demonstrálja. Monicus csodálkozó sóhaja felfüggeszti a beszédet, s a pillanatnyi csönd készíti elő az áradást és az ecloga egészét érintő reinterpretációt.12 Dávid eclogaszereplőként már megjelenik például Angilbertusnál (Ecloga ad Carolum), ráadásul a szöveg primer síkján, mely épp a bukolikus álarcot defi-