Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Csehy Zoltán gurálja, s a nevek kódjának feloldhatóságára bízza a referenciális olvasat lehetőségét. A Vergilius nyolcadik eclogáját valamelyest követő szövegben Dávid Nagy Károlyként dekódolható, Homerus pedig maga a költő. Dávid nemcsak Nagy Károly műpártolói és művészi énjét körvonalazza (Dávid amat vates, vatorum est glória Dávid, 6), de alighanem azt a Dante által is továbbörökített toposzt is célszerű bevonni a játékba, mely szerint Aeneas Itáliába való érkezésének időpontja egybeesik Dávid születésének időpontjával13. Róma keletkezése és Dávid születése analóg, egymást váltó toposz lehet Angilbertus kontaminációs beszédmódjában. Variánsok sora keletkezik Petrarcánál is, melyek a beszélgetés alapsémáit tükrözik: kereszténység és antikvitás egymásba olvasható, tudatosan berendezett párhuzamos létsíkjai nála már helyenként érintkeznek. Az élőbeszéd természetének artisztikus variánsaként megjelenő tévesztés (Monicus felcseréli a közös forrásból eredő Tigrist és Eufráteszt a kettős forrásból fakadó Jordánnal) játékos gesztusa az általa felvett artisztikus, episztémécentrikus, antikizáló, bukolikusan integratív beszédmódkitöltő megnyilatkozásmód pillanatnyi megdöccenését jelzi: a keresztény tudás nem a ratio és a pragmatikus tudás játékaiban gyönyörködik. Silvius az emlékezés folyamatrajzában fejti meg az - ecloga antik-bukolikus dimenzióján szinte érthetetlen - enigma jelentését: mindezt ismét a topográfia segédletével teszi, a lokalizálás látszatgesztusa révén. Az árkádikus táj önnön költészetmegjelenítő természetét egyszerre csak felváltja a biblikus lelki táj allegorikus horizontja: a Jordántól Sodorna pusztulásáig (per cinerum campos ulciribus incidit undis). A beszélgetés feladványszerűen bonyolódik tovább: ez a vergiliusi találós kérdésekre emlékeztet. Silvius válasza - a potenciális megfejtés - még enigmatikusabb lesz: ,^iudivi ut qn- ondam puer hispidus ille nitentis / lavit apollineos ad ripam gurgitis artus.” A szőrös fiú Keresztelő Szent János, aki megmosta Apolló, azaz Jézus tagjait, vagyis megkeresztelte. A fiú az ártatlanság, a szőr részint a ruhaszerűség, részint az elhanyagolt külső kódja. Az enigma primer vagy az antikvitás felőli olvasatban tulajdonképpen enigma marad: csak részleges feloldása lehetséges. Csakis a keresztény olvasat kínál minden részletre kiterjedő megoldásváltozatot - ez a kettős világ párhuzamos, tradicionális, vergiliusi elszigeteltségének egyik leglátványosabb petrar- cai szabályáthágása: itt kerül sor a műfaji modell jelentősebb destrukciójára. Az isteni tagokat érintő forrás boldogsága az isteni témákat éneklő költő lelki küldetése lesz. A költővé avattatás antik tradíciója szintén a háttérben lappang. Silvius rácsodálkozó csöndje (O! ego növi hominem), a felismerés csöndje, mely egy életerős apológiát vált ki, s tulajdonképpen altercatio jellegűvé teszi a folytatást. Dávid könnyes (semper habét lacrimas) és rekedt (raucus), ráadásul folyvást Jeruzsálemet emlegeti: mindez a zsoltár petrarcai allegorikus műfaj-karakterológiájának is tetszhet. Itt kezdődik a konfrontáció szakasza: Silvius pásztorai másról énekelnek: „hi Romám Troiamque canunt” (Vergilius, Homerus), majd a mitológiai regiszter demonstratív listázása következik: az antik kozmográfia Jupiter-Neptunus és Pluto attribútumaira redukált jelenségei és az általuk reprezentált dimenziók létszférái
