Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Csehy Zoltán lomhaságát jelenti, a muscosus scopulus (mohos szikla) sem más, mint a pénzarisztokrácia mikrotársadalmának önzése, a fons sonans (zengő forrás) pedig a tudomány képviselőinek allegorikus neve - tulajdonképpen az írás topográfiája is, a po- livalencia összhangjának dokumentuma. A natúra mint életírás jelenik meg, Silvius biográfiája vetül a tájra, ráadásul Silvius önmaga is táj (silva = erdő), aki önmaga erdejében bolyong, akit nevébe (a nomen est ómen poétikai gesztusa Petrarcánál pregnáns) zárt a sorsa. Ugyanakkor, lévén hogy a táj kiolvasható textúra is, nem túlzás talán azt állítani, hogy Silvius emblematikus tradícióba zárt énje a latin silva szó lucanusi-quintilianusi-statiusi költészetterminus-értelmét is implikálja, azaz rögtönzésre, inkomponáltságra enged következtetni, egyfajta szövegerdőre, melynek ritmusát korántsem a tervezettség és a kimértség szabja meg, sokkal inkább a természet és a fortuna.9 Az ecloga alapjában véve két „beavatott” beszélgetésévé válik, a táj pedig részint geográfiai vonatkozásaiban, részint bioszférájában lényegileg kettejük biográfiájaként betűződik ki, a helyi erdő amolyan előkészítő fázist képvisel abban a költői programban, mely majd az eposzíráshoz készülődő, azt folytatni vágyó „elvándorló” Petrarcában határozza meg végpontját. Monicus neve sem csak az egyik küklopszra, illetve a földi dolgoktól elforduló és csak az égiekre koncentráló „félszeműségre” utalhat, de mintegy aurájába vonja a monachus (szerzetes) szót is. Monicus-Gherardo és Silvius-Petrarca ver- giliusi modellt ki-kisiklató párbeszéde arról a modern értelemben felfogott poétikáról (is) szól, mely „theologie qnidem minimé adversa est A kettőzött világ szokásos idillstruktúrája allegorikus kódláncokba szerveződik. A táj részint biográf váz: a belakására és legyűrésére tett emberi kísérletek kódja, másrészt az írás topográfiája. A Silvius költői törekvéseit mozgató amor Monicus tájrajza után az emlékezés tájaként megidézett vergiliusi szín révén is biográf töltetet nyer: „hic ubi Benacus vitrea pulcherrima alvó / persimilem natum fundit sibi”. A Benacus-tó gyermeke a Mincio, azaz Vergilius szülőhelyének (Mantua) folyócskája. A folyógenézis anticipációs jellegű, a később generosus pastorkéni felbukkanó Homérosz tavából eredő vergiliusi életmű előrejelzése. E parentális viszony Silvius tanulmányainak korszakára utalhat, az amor fellobbaná- sának idejére, ugyanakkor önnön költészetesztétikájának áttételes legitimálása is. A generosuspastor/ómként való szerepeltetése a metatáj allegóriájába illeszkedik. A homéroszi eredet ambivalenciája fejeződik ki a „nescio qua valle " fordulatban. A homéroszi-vergiliusi összevetés „macrobiusi” vitája a hírnév kódját mutató, mindkettejükre vonatkoztatott pulcra amica kifejezésben oldódik fel. Macrobius már csak azért is fontos szerző e tekintetben, mivel Saturnaliájában a keresztény létesztétika kanonikus könyveivel épp Vergilius életművét állította szembe. Vergilius neve többszörös kód: az átjárás kódja az antik-pogány episztémé és a keresztény kulturális diszkurzus között, a közös pont, melyből előre-hátra egységessé olvasható a történelem. Az Aeneis Biblia-alternatívaként való felmutatása mellett az Aeneis és egyéb műveinek allegorikus értelmezhetősége sem elhanyagolandó, me
