Irodalmi Szemle, 2003

2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Fried István: Pozsony-Pressburg-Bratislava-Posonium — „a nagy kézfogások városa” (esszé)

Pozsony-Pressburg-Bratislava-Posonium — „a nagy kézfogások városa”

sokszínűségének teremtődésében; a második világháború és az azt követő események demográfiai átrendeződést eredményeztek, éppen nem annak érdekében, hogy ezt a kulturális sokféleséget mint közép-európai „állandót” továbbörökítsék. A kötet számottevő részét alkotják a veszteséget panaszló írások, Ján Strasser előbb egy névsort ír le: Pavol Weisz, Vójtech Donner, Dezider Quastler, Ignác Vécsei, Friedrich Weinwurm, Alexander Skutecky, Vojtech Bustin, Emil Alojz Brull, Imrich Geyduschek, Ernest Steiner. (És most ne „elemezzünk neveket”, ki lehetne közülük a magyar, ki a német, ki a szlovák nyelvi közösség tagja!). Mivel Strasser másutt látja a közöset. Ezt a tíz férfit négy alapvető tényező köti egymáshoz. Valamennyien Szlovákiában születtek (ez, persze, a nevek alapján más csoportosítást is lehetővé tett volna, de ezúttal a legkevésbé lényeges eseménye a történetnek); ott éltek és munkálkodtak; valamennyien építészként dolgoztak. És valamennyien a második világháború erőszakos eseményeinek következtében haltak meg, lett légyen szó koncentrációs táborról, harcról a szlovák hegyekben vagy röviddel a háború után az annak következményeképpen kiállított szenvedések áldozataiként. Az emlékezésre a pozsonyi Zsidó Kultúra Múzeuma adott lehetőséget, amely „Zsidó építészek — A holokauszt áldozatai címmel” rendezett kiállítást. A Képzőművészeti Főiskola rektora, Stefan Slachta pedig elhatározta a kiállítás kapcsán, megismertetné a nevezett építészek életművével az érdeklődőket.

Strasser személyesre fordítja előadását, harminc esztendeje pozsonyi lakos, naponta el-elmegy a világháború, a vészkorszak áldozatainak „müvei” előtt, egyik- ről-másikról azt sem tudta, kinek köszönheti tervezését, lakóházakról van szó, üzletekről, szállodákról, szanatóriumokról, mozikról, kávéházakról. így például Weinwurm és Vécsei az 1930-as esztendőkben munkásszállásokból álló épületegyüttest építettek Nova dóba (Új idő) elnevezéssel. Olyan épületeket, állítja, amelyeket a ma bennük lakók közül senki nem cserélne el a szocreál periódus házainak lakásaival. Ezek az építészek emberszabású, lakható város kiteljesítésében voltak érdekeltek, és így is fogalmazhatnék, a kor stílusának, építészeti „nyelvének” megfelelően kapcsolódtak az európai trendekhez, kortársaik hasonló törekvéseivel szimbiózisban olyan Pozsonyban gondolkodtak, amelyben létrejött az, amit genius /oc/nak, a hely szellemének szokás mondani. Az emklékezés, amelyre a szemelvény befejezéséül a szlovák szerző felszólít, egyben a múlttal való szembenézést, a múlt értelmező elsajátítását eredményezhetné, kiváltképpen akkor, ha a kötet és a kötetben sajnálatos módon nem szereplő szerzők, alakok, történetek kibeszélet- len epizódjait (amelyek az egyes szereplők, népcsoportok, rétegek életében egyáltalában nem epizódszerűek) is bevonnánk a felidézésbe. Mert például inkább a szerző személye, mint az általa megjelenített esemény módja miatt mondható érdekesnek, hogy a „táncoló” bécsi kongresszus Európa ügyeit intéző hatalmasságainak egyikét-másikát Ján Kollár önéletírásából ismerjük meg, ugyanakkor a szerkesztők nyilván nyelvi okokból nem férhettek hozzá Sas Andornak két kiadásban is megjelent, befejezetlenségében is impozáns, szakszerű, ennélfogva tárgyszerű