Irodalmi Szemle, 2003
2003/8 - JUHÁSZ FERENC KÖSZÖNTÉSE - Fried István: Pozsony-Pressburg-Bratislava-Posonium — „a nagy kézfogások városa” (esszé)
Fried István monografikus vállalkozásához: Pozsony, az egykori koronázó város a bécsi kongresszustól a nagy márciusig 1815-1848. A hiány talán a leginkább azért tetszhet szembetűnőnek, mivel Sas Andor könyvében a pittoreszk leírások szemléletességét kiválóan egészíti ki az adatgazdag értekezés, a társadalom- és várostörténeti nézőpont mellé szervesen illeszkedik a művelődési, amely a jelzett időszak szlovák, cseh (az ifjú Palacky!), német és magyar viszonyaira tekint ki; az 1995-ös könyvváltozat 70-72. lapján például kiválóan fölvázolt képet kaphatunk a bécsi kongresszus résztvevőinek pozsonyi látogatásairól. Kollár szűkszavú, a személyesség ellenére is több mint visszafogott visszapillantásával szemben a várostörténész nagy anyagot felölelő kutatásait állíthatjuk, a német nyelvű könyvecske sokat nyert volna, ha Sas Andorból is merít. Ugyanezt mondhatjuk el a pozsonyi zsidóság múltját, majd a kurtán-furcsán említett vészkorszakbeli sorsát értékeltető szemelvényekben tallózva. Két kiegészítő forrás adódhatott volna. Az egyik megint Sas Andor máig nem eléggé értékelt munkásságához kapcsolódik: A szlovákiai zsidók üldözése 1939-1945 (Pozsony, 1993). Ezúttal nem időzöm el amellett, hogy miért posztumusz könyvként kellett Sas Andor dokumentatív értékű művének napvilágot látnia. A másik megjegyzés annak a Spit- zemek hangsúlyosabb jelenlétét hiányolja, akinek magyarul is kiadták tanulmányait e tárgyban: Kétség és remény (Pozsony, 1994). Spitzemek a Bratislava antológiában publikált közleménye igencsak beszédes című: Hogyan hal meg egy város? — Pozsony a hatvanas és a hetvenes években. Közleménye rokonságot tart azokkal a magyar írásokkal, amelyek Budapest városrendészetének „anomáliáit” tették szóvá, a Tabán, Óbuda felszámolását, a kávéházak és a sokak által pejoratívnak vélt kávéházi kultúra „kispolgáriénak minősítését (Kosztolányi, Karinthy, Emil Boleslav Lukác, Pavol Horov mint kispolgár!), a kiskocsmák eltűnését (Spitzer felidézi a Stelzer borozót, a Vetemá utcában, melynek egyik termében Ján Smrek szokta verseit rögtönözni, a kritikus Jozef Felixnek diktálva). Amikor Spitzer Pozsonyba érkezett, lenyűgözte egy azóta rég eltűnt ház, amelyen egy táblán az alábbi feliratot olvashatta: In hanc domus habitavit Franciscus Xaverius Messerschmidt sculptor (e házban élt Messerschmidt Ferenc Xavér építész), a tábla elveszett, a házat lerombolták, az utcát átkeresztelték. Vajon — ismételhetem — Kassa, Kolozsvár, Budapest és más közép-európai városok egyes kerületeiben nem bukkanunk hasonló jelenségekre? Az élhető és formájában, alakzataiban hagyományőrző, történelmet sugárzó város helyébe — nemcsak Pozsonyban — a blokkházak semmitmondása lépett; nemcsak egy ember, hanem egy város is emlékeiben, emlékei által él, jóra és rosszra, fenségesre és szomorúra emlékezik. A város bennünk van, írja Spitzer, és ezt az emlékezetben, különös figuráiban, a hétköznapok csak itt jellegzetessé váló eseményeiben megformálódó várostörténetet őrzik az olyan szerzők, mint a magyar i- rodalomban Krúdy Gyula, illetőleg a pozsonyi szlovák írásbeliség vele rokon szerzője, Emo Bohún, és ennek nyomába eredt Pozsony közép-európaiságát irodalmi és nem irodalmi személyiségek révén fölismerni próbálva a budapestiből
